Valami olyasmit mondott, hogy 19-re húzott lapot. És látszólag kissé zavarban emlegetett egy főnyereményt, ami az övé lehet.
Egy szót sem értettem abból amit mondott.
Mire elértem a negyedik dobozka kinyitásáig, már én is zavarban voltam. Nagyon.
Egészen biztos vagyok abban, hogy Holovác Kettő az a férfi, akivel meg szeretném osztani az életem. Arról, hogy hogyan is varázsolunk majd közösen egy boldog és kiegyensúlyozott otthont összesen 2 kamasz és 2 felnőtt utóddal egyelőre még fogalmam sincs.
... a két Holovác semmitől sem fél, csak repül, repül... A többi pedig - bízzunk benne - majd kialakul.
Elárulok egy titkot. A Holovácok megismerkedése egy palackpostával kezdődött, amibe azt írtam, "nem tudom, hogy kire várok, de ha meglátom, felismerem". A palackposta épp a megfelelő helyen volt, épp a megfelelő időben, és Holovác Egy élt a lehetőséggel. Sőt, mondhatjuk, azóta is vele él. Számillió lehetőség közül az egyikkel. Az el-nem-szalasztottal.
Ha nincs a palackposta valószínűleg úgyanúgy mentünk volna el egymás mellett, ahogy az elmúlt kábé harminc évben többször is, a nem megfelelő helyeken, nem megfelelő időkben.
Mondhatja az ember, hogy dolgok a megfelelő helytől és megfelelő időtől válnak valamivé. El nem szalasztott lehetőséggé például. Vagy alkörmössé.
Az olvasók jó része nem tudja, mi az alkörmös. Nem hibáztatom őket érte, én se tudtam néhány hónappal ezelőttig. Amíg meg nem öltem párat.
Arborétumkészítő munkásságom legutálatosabb része a gazolás. Gyomot irtani nem szeretek. Ezért néha el is hanyagolom, és olyankor a félreeső helyeken a gyom úgy érzi, itt az el nem szalasztható lehetőség, és gyorsan megnő, virágzik, terem. Persze a lusta kertész ilyenkor szentségel, hogy szaporodik a bitang és, hogy a rest kétszer, háromszor, vagy még sokkal többször fárad mire majdnem sikerül kiirtani, de akkor jön Holovác Egy és tájékoztat, hogy nem gyom az, hanem alkörmös. Invazív meg mérgező, de ennél fontosabb, hogy kelme és fonálfestésre használható növény. És milyen jó, hogy az arborétumban ilyen szép nagyra nő, mert milyen szépen fogunk vele festeni. Mint megannyi más egyéb bokorral és virággal, akik - ha nem tudtam volna - csak erre az alkalomra vártak.
Mondhatjuk, hogy Holovác Egy megfelelő helyen találta magát a megfelelő időben, és a kert ezzel új értelmet nyert.
Hogy a dolgok minőségét és fontosságát mennyire meghatározza a hely és az idő, elég ha megpróbáljuk megfejteni a piszok definícióját. Piszok az, ami nem a helyén van. Vegyük például a homokot. A tengerparton vagy a Szaharában a homok nem piszok, hanem maga a táj. Ugyanez a homok a vajaskenyéren már egyáltalán nem táj, hanem piszok. Ahogy például a vaj a kenyéren a helyén van és a vajaskenyeret alkotja, addig a perzsaszőnyegen, ahová a kenyér a vajas felével lefelé érkezett már egyáltalán nem finomság, hanem kosz, méghozzá az utálatos fajtából.
Miért mondom ezt? Ha az ember nem Holovác szemmel nézi a világot, könnyen hihette például, hogy Kicsi Zoárd nem a megfelelő helyen van a sírkőtől egy centire. Hihetné ugyanez az ember, hogy Kicsi Zoárd növekedése tönkretehetné a sírt, de még a szomszéd sírt is, ezért az avatatlan szemlélő szemében Kicsi Zoárd piszok, sőt gyom, amit el kell tüntetni. De Holovác szemmel nézve Kicsi Zoárd az, ami. Üzenet, dolog, ajándék, megfejtés, így egy pillanatig sem lehetett kérdés, hogy elindul, járni fog, velünk jön, az egyetlen olyan helyre, amit úgy ismerek, hogy ott reggelente kávézó emberek beszélgetnek fákkal. A megfelelő helyre.
És ezt lehet tovább fokozni. Mert itt ezen a képen nem Kicsi Zoárd van, hanem Hildegard. Őt két éve hoztam nyáron az Alpokból az anyukája és számtalan testvére mellől, ahol finoman szólva nem voltak túl jók a túlélési esélyei. Most iskolába jár, két osztállyal Kicsi Zoárd felett, és szép ógermán nevének megfelelően az lesz a dolga, hogy Kicsi Zoárdot óvja és védje. Ők lesznek a kertben a két luc. Mondhatnám a dupla lutz.
Ha megérem, hogy akkorára nőjenek, hogy árnyékot adjanak, majd teszek eléjük egy padot, ahol ücsörögni lehet töprengeni a világ folyásán. Az lesz erre a legmegfelelőbb hely.
KicsiZoárd még roppant fiatal, de már nagyon sokat tud.
Sétálni és köszönni mondjuk még pont nem, de azon kívül szinte bármit.
Például kibújt a földből egy olyan helyen, ahol józan ész szerint fácska nem tud nőni, konkrétan apa sírkövének közvetlen tövében.
Türelmes is tud lenni, nagyon-nagyon türelmes, mert pont addig várt erre, amíg Holovác Kettő meg nem érkezett. Merthogy Holovác Kettő - egyéb nagyszerű szokásai mellett - saját arborétumot IS gondoz a hátsó kertjében, ami Holovác Egyről és teraszáról egyáltalán nem (volt) elmondható.
Szóval KicsiZoárd várt az érkezéssel. Türelmesen.
A racionális logika ebből nyilvánvalóan gyorsan le tudja vonni azt a következtetést is, hogy KicsiZoárdot Holovác Egy apukája (jelesül az Enyém Apum) küldte Holovác Kettőnek. Esetleg mindkettőnknek. Azzal a nem kevésbé nyilvánvaló, ámde egyértelmű üzenettel, hogy dolog van. Így egyszerűen.
Például segíteni KicsiZoárdota mozgásban, mert egyedül (még) nem tud.
(Ha nagyon hű szeretnék lenni a történések elmesélésében, azt is lefesteném milyen furán nézett rám Holovác Kettő, amikor ezt a gondolatmenetet felvázoltam neki, de annyira mégsem akarom lefesteni mert igazándiból az a fura nézés nem állt túl jól neki.)
No de a dolog. Ugye.
Hét azaz H É T hónapja öregszünk együvé. Már kettenegyüttszázegyek lettünk, de ennek elfogadása aránylag kevés fájdalommal járt mindkettőnk részéről. (Az aránylagból nagyjából mind az enyém, a többi az övé, de mégiscsak én lettem idén 50. Ami akárhogyan is, erőst lélektani de Holovác Kettő inkább intimmé és kacagóssá tette.) Az együvé csiszolódás ellenben néha drámaibb.
Amikor pár hete valamitől majdnem könnyesnektűnő szemmel rebegtem el, hogy már hiányzik, ha nincs velem, ő iciripicirit ironikusan megjegyezte, hogy éppen ideje így hat hónap után.
Ha csak annyi lenne... de számomra 13 év az a hat hónap. És ezt a hiányérzetet sem adja az univerzum ingyen. Tenni kell érte, nap mint nap, mert a szeretés csak úgy van, de a közössé lét csak kis részben levődik, nagyobb részben tevődik. És a tevés olyasmi, amivel dolog van. Amire figyelni kell. Amit gyakorolni kell.
Például, hogy ne vágjak állandóan a szavába (nem, nem megy még, de olykor már észreveszem magam), hogy ne rajta töltsem, csak neki meséljem, hogy merjem (és akarjam) azt is elmondani, ha valami nem lenne jó nekem. Mert iszonyatosan ijesztő tud lenni a csendes-rendes-szeretett létem hirtelen 3 fős mindennapokká dagasztani, napi bevásárlással meg főzéssel és nulla egyedülléttel. Mert idétlen koreográfiákat adunk elő, hogy akkor most éppen ki fizet és mit, és erről is beszélni kell. És arról is, hogy nehéz ahogy az én gyerekem vele-velem és az ő gyerekei velem-vele. És hogy úgy hordozzon a tenyerén, hogy ne hagyja, hogy a tenyerén hordoztassam magam.
És még az is dolog, hogy a régiség rosszemlék-bevillanásai ne mérgezzék meg a mostság történéseit.
És dolog ezeket fel- és beismerni, és nagyon nagy dolog mindezt úgy ki- és megbeszélni, hogy azzal építsünk és épüljünk.
És a kezdeti légtornászlét eufórikus hónapjait a dologvások sűrű hónapjai követték, követik. Aminek egyik eredménye az egyre mélyebb bizalom, és az elég jó ám. Nem csak benne, de legalább annyira magamban is, hogy tudok még úgy, ahogy szerintem érdemes. És hogy akarom is, hogy úgy legyen.
Azután meg eredménye a közösen alakuló célok, jövőkép és hálószoba.
És hát itt van KicsiZoárd is, aki emlékeztet minket nap mint nap arra, hogy a szeretés csak úgy van. Meg dolog is van. És engem emlékeztet arra is, hogy AzÉnApum eléggé valószínű, hogy szeretné Holovác Kettőt, és minket együtt.
Vélhetőleg nem innen tudja meg senki, de azért jelzem, hogy szeptember van.
Új tanév, kinek aktív, kinek passzív, kinek szülői - vérmérséklet szerint.
Érik az alma Holovác Kettő kertjében. Illetve almák: pirosak, zöldek, lédúsak.
Nádudvar felé jelenleg hajóvonták találkoznak, a légköri viszonyok is zavartnak tűnnek, és a harmadik péntek-vasárnap oktatási hétvégém következik most zsinórban, ami sok. Roppant sok, még úgy is, hogy nagyon szeretem és legalább annyira végig is akarom csinálni.
Ez a tanév ilyennek mutatja magát, ráadásként a végén, majd júniusban "A" vizsgával. Készülnek a vizsgamunkáim, egyelőre fogalmam sincs, hogyan lesznek meg, de igyekszem. Szakkommentátorok szerint a fényképes bejegyzések állítólag izgalmasabbak, és hát dicsekedni necesse est, íme az 1. számú vizsgadarab hivatalos sajtó (értsd szakdolgozat) fotóinak egyike. Holovác Kettő almáival. Azt hittem ünnepi asztalközép abroszt szövök, de rájöttem ez pont olyan, mint a régiség komakendői, így ezt kapta leánykori nevének.
Amíg nem kezdődött az iskola csendes (?) drámában pánikoltam, hogyan is lesz ez az év, ennyi változást mekkora szív és ész képes lekövetni, hirtelen hárman ott, ahol eddig egyedül, az Egyetemista egy évre visszatelepült, a falusi régióban régen mélyült keréknyomokban zötykölődő szekér, kívülállók nyugalmával lehet-e beljebb kerülni? Most, hogy már suli is, nincs időm, energiám intenzíven aggódni. Bekapcsolt a leszamilesz üzemmód.
Őrangyalaim, ugye megvan, hogy lesz meló elég?
Holovác Kettő úgy tűnik csípőből kezelni tudja a pánikjaim, vagy végtelen türelmes. Esetleg mindkettő.
Lassan színházra is gondolok. Persze Holovác Kettő rafináltan bújt ki az Opera Standup alól. Sebaj, én is türelmes vagyok. Néha.
Alapvetően és nagyjából minden szép és jó. És sűrű. És picit nehéz. Majd írok vicceset is, csak most nem látok ki a mindennapokból.
Ja és nekiálltam felkészülni a jövő évi Balaton átúszásra is. Mellesleg.
Holovác Egy a hajónaplónak: Holovác Cyrano Kettő előző bejegyzését (picit) a szívemre vettem, de hangsúlyozom, hogy nem büntetésből vettem jegyet Hábetler András közelgő Opera StandUp előadására kettőnknek, mert azok már jóval hamarabb megvoltak, sőt, egyeztettem is vele előzetesen, nehogy bármit nyomásként éljen meg, mert én ugye igazán figyelmes is vagyok.
Az is tény, hogy ő nem is szólt, miszerint éterbe repült hosszasan érlelődő írása, amiről első olvasásra úgy éreztem, mintha incifincit elbeszélnénk egymás mellett. Én úgy véltem olvasni, mintha ő testképzavart találna felfedezni az általam megénekelt szükséges egészség-erőnlét ÉS énidő témakörben.
Nagyon visszafogottan csak annyit jegyeztem meg, hogy ennél írt már humorosabbat is, amit elismert, majd hozzátette, hogy azért ugye tudom, hogy ez olyan, mint Cyrano orra, más nem viccelődhet vele. Mire én csak annyit kérdeztem, hogy mielőtt véletlenül félreérteném, tisztázzuk, ki is Cyrano kettőnk közül.
Majd elindultunk az általam választott "Megszoksz vagy megszöksz" című (egyébként Oscarra nevezett) észt film szabadtéri vetítésére - és nem, ez sem burkolt üzenet éspervagy büntetés volt. (A program egyébként hibának bizonyult, a filmről túl sokat nem tudtunk meg, a körülmények sajnos élvezhetetlenné tették, így el is jöttünk nagyjából félidőnél... )
Azért volt ám már olyan programunk mostanság is, amit imádtam. És szerintem ő is élvezte. Akkor éppen bicajoztunk, meg szelfiztünk mert mi olyat is tudunk.
Sajtótörténelmi pillanat, csakittcsakmost, ilyenek a menő napszemüveges Holovácok:
Cyrano orrát meg szeressük hát olyannak amilyen. Még ha nem is lehet viccelődni rajta, mert különben leszúrás történik. Állítólag.
Én elég határozottan emlékszem, hogy ezek a súlyos kérdések nagyon hamar szóbajöttek. Mármint, hogy ki hány kiló, és mennyi a sok. Arra is emlékszem, mert bizonyíték is van rá, hogy azt mondtam (írtam), engem a súlyproblémából leginkább a probléma zavar és nem a súly.
Nem Holovác alkat
Talán nem magától értetődő, kifejtem: Elég nyilvánvaló, hogy egyikünk sem modellalkat. Ezt önmagában véve nem tartom a világ végének, szerintem egyikünk sem akart sohasem fehérneműt (vagy bármi mást) reklámozni a testével. A kilók konkrét számánál azonban sokkal fontosabbnak gondolom a viszonyt, amit magunkkal ápolunk. Azt, hogy mennyire zavar minket saját testünk és, hogy mihez kezdünk a zavarral. Ha folyamatos küzdelemben állunk vele, ha mindenféle lelki problémákat növesztünk miatta, ha tagadjuk, szégyelljük, ha utáljuk, akkor testünk folyton közénk fog állni. És én azt nem szeretném. Engem például sohasem az a szám zavart, amit a mérleg mutatott, hanem az, ha valamit nem tudtam megcsinálni a túlsúly miatt. Nem vagyok sportos, de nem ijedek meg a fizikai munkától és a szabadtéri mozgástól, és ha ebben akadályoz az állapotom, az zavar. És akkor teszek ellene, vagy nem, de nem sopánkodom.
Ugye milyen szépen el tudom magyarázni? Még hosszú perceken keresztül tudnék okosabbnál okosabb dolgokat mondani, de hiába. Ez az a téma, amiből egyszerűen nem lehet jól kijönni. Nincs se vicces, se tudományos, se metafizikus megmondás, ami egy hölgy és a túlsúly viszonyát könnyeddé tehetné, ha nem az.
Megpróbáltam elmagyarázni mindezt Holovác Egynek, de szerintem elsőre csak annyit vett le belőle, hogy valami udvarias PC dumával akarok kibújni a kérdés elől. Hát nem olyan szép dolog a magyarázkodás, mint egy csokor frissen szedett mezei virág? Nem. Baj ez? Hát szerencsére nem kardinális kérdés ez, hogy ennyit kelljen rajta rugózni, úgyhogy hagyjuk is.
Viszont azóta voltunk együtt gyalogolni, bringázni és úszni. És élveztük. Főleg azt, hogy együtt csináljuk, és a konkrét teljesítménytől függetlenül tudunk örülni neki.
Persze ettől még nem lettünk sportosak. Az edzés nem lett központi része az életünknek, így aztán gyakrabban marad ki, mint ahányszor összejön. Mert annyira sűrű a naptár, annyira rendszertelen az élet, hogy mindig van valami, ami közbejön. Igen, néha a lustaság jön közbe, legalábbis nálam. Ez van. Majd megjavulok.
Hány kilós tehát az ideális Holovác?
Az ideális Holovácnak fogalma sincs, hogy hány kiló, mert jól érzi magát a bőrében. Vízben pedig ennél még egy kicsivel könnyebb is.
Valahogy nem vagyok túl jó a középutakban, inkább amolyan mindent vagy semmit ember vagyok. Ez olykor jó, máskor meg... nem annyira jó.
Pár napja Holovác Kettőt vacsoraidőben szembesítettem a ténnyel, (bár ki tudja, lehet reggelihez ültünk le, pompás időzítési képességeimbe mindkettő belefér, a memóriám viszont kissé szelektív a kor előrehaladtával, általában arra emlékszem, ami számomra fontos, és arra is nagyjából úgy, ahogyan számomra fontos... de ez persze nem használható fel ellenem - csak szólok - mert ha a helyzet megkívánja kész vagyok akár még koncentrálni is, vagy ha semmi sem segítene énekelni kezdek vagy tagadok, de vissza fonal másik végére, szóval a szembesítő-vallomás) hogy megismerkedésünk óta kb. 5 kilót híztam, ami dráma még az én súlyom mellett is.
Azért is az, mert nagyjából egy súlyban vagyunk, ami rám nézve döbbenetes tekintve, hogy tekintve, és amikor ez kiderült, megígértettem vele, hogy legalább egy fél kilóval mindig nehezebb lesz nálam.
Mert muszáj, hogy én legyek a kisebb. Az pedig könnyen belátható, hogy kevésbé kívánatos irány ha konstans különbséget vágyva esetünkben a kivonandó növekedése miatt a kisebbítendőt növeljük. Arról nem is beszélve, hogy én is kisebbítendő akarok lenni. No.
Holovác Kettő tekintetére azért emlékszem ám miként bölcsen megállapította, hogy az ok bizonyára a mozgásszegényebbé ám boldogsággazdagabbá vált életmódban keresendő, és persze gyorsan azt is leszögezte, hogy mindketten tudjuk, ő nem tart vissza engem a sporttól.
És az is lehet, hogy nem szó szerint ezt mondta, csak valami ilyesmit (esetleg ezt akartam hallani), de figyelmen kívül hagyta a tunyulási együtthatót, aminek szokása, hogy exponenciálisan növekszik, ha az embernek szerelmetes jó dolga van, a párját pedig nem láthatja bármikor. És akkor még semmit sem fogtam a genetikára, örökölt és tanult szokásokra, vagy bármi-bárki másra, ami-aki bűnbakként előrángatható.
Mondjuk az is igazságtalanság az élettől, hogy a kifogások gyártása aránylag kevés kalóriát éget el. Mert nyilván, ha választanom kell egy gyöngyözően hűvös fröccsös nyáresti beszélgetés vagy a zajos-szagos edzőterem társas magánya között... én választok.
Persze megbeszélem magammal, hogy majd a jövőhéten, amikor ő távol lesz, majd akkor többet mozgok. De aztán meg kánikula van (vagy éppen zuhog az eső), és most őszintén, kinek van bármi kedve/ereje bármire ilyen időben... És így apad gyorsabban a kitűzött heti 3-4 alkalom havi három-néggyé, mint a Duna vízállása áradás után Szigetcsúcsnál.
Mert valahogy nem vagyok túl jó a középutakban. Vagy csak szimplán hajlamos vagyok a lustaságra, de ez sokkal rosszabbul hangzik. Az én öntörvényű és független lelkemnek (na jó, mondom ezt úgy, hogy kitartóan húzom az alkalmazotti igát egy olyan munkahelyen, ahol... hátnemistudom... de már megint félreírok) szóval az én csoda lényemnek bizony szüksége van szabályokra. Az esetek többségében olyanokra, amiket magamnak állítok fel, mert értem vagy érzem a rend szükségét. Mert azokat jó eséllyel be is tartom.
Tudom, hogy vannak olyan emberek, akiknek a sport belső kényszer, a rend része. Nekem sosem volt az. Én kínkeservvel jutottam el odáig, hogy egyáltalán legyen esélyem megkedvelni a sportnak tűnő mozgás életembe hozott változásait. Szeretem az utánát, nem szeretem a közbent. Unalmas. Monoton. És fárasztó.
De hamarosan 50 éves leszek. Zoli ennyi volt, amikor meghalt. Nekem pedig terveim vannak, gyönyörű, színes terveim, és szerető családom, nagyszerű fiam, akit ha eddig nem csaptam agyon már kár lenne, meg hát már túl nagy is hozzá. És megtaláltuk egymást azzal a férfival, akivel pont összeillőn vagyunk tökéletlenek. Élni akarok, minden sejtemben, egészséges akarok lenni, és egyszer majd fitt meg cuki nyugdíjas, Holovác Kettővel olyanok akik, hogy őt idézzem, belesétálnak a naplementébe.
Szóval lázadok. A tunyaságom ellen, és megyek. Ha jön velem más is, buli. Ha nem... hát erős leszek, nagyon erős, és megyek egyedül. Most éppen uszodába. Mert rájöttem, hogy ott mindegy süt-e a nap, vagy esik az eső. Mert monotonnak éppannyira monoton, mint egy futópadon kutyagolni, viszont a víz gyönyörű.
Legalábbis abban az uszodában, amire rábukkantam. Szinte mindig jut saját sáv, a 7-es felett ráadásul végig ablak van, ott háttempóban az eget nézhetem, gyorsban a fény játékát a medence alján, de az igazi ajándék a víz alatti csend és nyugalom. Kicsit magamban lehetek és a hosszak számolása úgy mossa ki az agyamból a nem oda valót, hogyazcsuda.
Már újra emlékszem, mennyire szerettem úszni régen, amikor még nem szégyelltem fürdőruhára vetkőzni és nem láttam minden medencevízben a hüvelyflórám ádáz ellenségét. Most sem feszélytelen az utam a medencéig, nem szeretem a függöny nélküli közös zuhanyzót, de nagyjából képes vagyok már tenni rá.
Mert hát így működöm. Kell, hogy emlékeztessem magam arra, mi a jó nekem. És erősen bízom abban is, hogy a nagy összecsiszolódásban Holovácpárommal is megtaláljuk a közös alkalmakat a mozgásra. Ha máskor nem, hát hétvégente.
***
Lábjegyzet: A tényfeltárást követő időben naponta többször mértem magam. Empirikus kutatásom igazolja, hogy a statisztikai minták átlagaként a többlet 3,9 kg, ami még mindig kb. negyedéves fogyásom nullázása, de legalább találtam egy új bűnbakot. Mert megírta az internet, hogy "6 kiló pluszt jelent a párkapcsolat", csak a miheztartást végett.
Holovác Kettőnek általában jó a humora. Ez az egyik oka, hogy könnyű volt megszeretni, ami persze most mentsvára is mint kamasz gyermeknek a cuki babakor.
Mivelazonban "egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá", ugye, így nem kezdem el pontonként cáfolni, hogy márpedig nálunk a macska (is) legálisan nyávoghat, legalább 5 doboznyi cd van (az alsó polcon...) de azoknak különben is már bealkonyult, és csak miatta vettem Spotify előfizetést a hosszúútonhazafelé, és persze a reggeli pilinckálásának kávé mellékletét is kilencvenkilenc százalékban a drága kedvese (nyilvánvalóan jómagam) készítem el, jellemzően olyankor, amikor ő még ki sem dugta orrát semmijét sem a hálószobából.
Jó, hát kettőnk közül ő a nagy dumás. Én pedig kedves vagyok és bájos, és talán, hangsúlyozom talán, még azt is megbocsátom neki, hogy miután megosztottam vele a saját homokozóm, ő egyszerűen csak jött és beletenyerelt az én finom lelkivilágomba homoksütimbe. Azt mondja, szerelmi vallomásféleképp.
A diszkrepancián túl - azért látjuk Holovác Egy milyen művelt, ilyen idegen szavakat is ismer, és ha nem lennék olyan jóhiszemű, mint amilyen vagyok, még az is felrémlődhetne bennem, hogy pusztán azért ferdítette alakította a valóságot saját kedvére, hogy legalább kétszer le tudja írni a diszkrepancia szót. Mondjuk az én kedvenc szavam a szublimáció, amiről most nem írok hosszabban, csak mintegy megemlítem.
Szóval a lényeges különbségek mellett, mint, hogy nevezhető-e életnek a létezés Beatles nélkül, azért nagyon sok közös van bennünk, Holovácokban. Amikor megismerkedtünk, hol bazsalyogva, hol párás szemmel hallgattuk egymás történeteit, elég gyorsan találva átfedéseket, de még metszéspontot is. Életünk főbb történései sok helyen szinte egymásba simulnak, szóval már nem lepődünk meg. Nagyon. Amikor előkerül egy újabb közös pont, csak magabiztos bólintással nyugtázzuk, hogyháttesséknaugye.
Kivéve, ha diszkrepálunk.
De mi, Holovácok, abban is hasonlítunk egymásra, hogy mindkettőnknek van valami racionális érvekkel nem feltétlenül könnyen alátámasztható fétise.
Neki a gitárok, nekem a szövés.
Különbség, valóban, hogy ki mit használ általános egyenértékesként: ő gitárokban, én szövőeszközökben mérem a dolgok árát, de az alkotóvágy, az elköteleződés közös. Közös az is, hogy igényünk van az elvonulásra, szeretünk szöszmötölni birodalmunkban. Közös, hogy szeretünk alkotni, igyekszünk valamit életre hívni. Különbség, hogy az ő műve elszáll, az enyém megmarad.
Már amikor.
Mert Holovác Kettő másik szokása, hogy épít. Előbb fejben, ami kívülről esetleg úgy tűnhet, mintha semmit, de semmit nem haladna az ügy, majd nekiáll. És megcsinálja.
Egyszer, amikor még zsenge kapcsolatban voltunk, küldött nekem egy képet, illetve hát párat, az arborétumáról. A kert is csecse... de az egyik fotó sarkában ott kukucskált egy házikó sarka, talpig ablakban a nagy zöldben, és akkor elpityeredtem.
Én azt a házat már láttam álmomban, csak nem kintről, hanem bentről.
Álmom szövőműhelye ilyen, énléptékű, kedves, körben ablakokkal, egy kert közepén. Tény és való, hogy az a kisház, amit most barlangjának vél, pont ilyen. Kedves, emberi léptékű, sokablakos. Pusztán némi női hatás, pár kisebb feladat befejezése, és egy alapos rendrakás választja el attól, hogy a világ legjobb... ööö... szövőműhelye és gitárstúdiója legyen.
No meg néhány tő virág a sok zöld közé.
Mert a szép zöld gyep már nem álom.
Láttam, hogy egy pillanatra elbizonytalanodik amikor a fogkefe beköltözött. Hogy oldjam a feszültséget, mintegy megnyugtatólag megjegyeztem
- A fogkefe nem számít, az fogyóeszköz. Akkor kezdj el aggódni, amikor beköltözik egy gitár.
Kár, hogy nem volt a kezem ügyében kamera, mert az az arckifejezés, amit erre válaszul kaptam, garantált mulatság tárgya lett volna tíz év múlva, szűk családi körben.
Szóval gitár. De hát ez itt polgári környék, itt nem lehet rajcsúrozni, itt nincs hevimetál, itt kérem rend van és szolid polgári viszonyok. Meg csend. Még a macska is illegalitásban van, hangtompítóval nyávoghat, a lábát a teraszra sem teheti ki szegény, nehogy lebukjunk vele. Mennyire halk egy gitár?
Így történt, hogy hetekkel később egy nagyobb hurcolkodás alkalmával egyszer csak nagyon furcsa alakú tokkal a hátamon jelentem meg, és abban a furcsa alakú tokban nem mesterlövészpuska volt hanem gitár. Kicsomagoláskor kellett volna megint kamera a kézbe, mert elég hamar nyilvánvalóvá vált, hogy nem valami nylonhúros klasszikus gitár ez, hanem egy éjfekete elektromos gitár, csillogó részekkel és tekergethető gombokkal. És persze minden gyerek tudja, még a legkisebb is, hogy bedugott elektromos gitárnak lenni sokkal de sokkal jobb dolog, mint bedugatlannak. És "ahol döngicsélés van, meg zümmögés, ott valaki, illetve valami döngicsél, illetve zümmög". Szóval Holovác Egyben felébredt a gyanú, hogy ez a gitár nem egyedül költözik, itt előbb utóbb bazi nagy hangfalak lepik el a lakást.
Elsütöttem a gitárosok bennfentes viccét arról, hogy az erősítőmet is tizenegyig lehet tekerni, de persze nem értette. Be kell vallanom, egy egészen kicsi gonoszság azért lakik bennem. Kicsi. De annyira azért nagy, hogy a gitárerősítő kérdést hagytam egy kicsit lebegni.
Szerintem ennek a lebegésnek is lehetett némi köze ahhoz, hogy aznap éjjel kicsit rosszul aludt. Szerintem álmában a háziúr és a házmester közös képviselő kart karba öltve követelte a lépcsőházban hangosan kiabálva, hogy azonnal költözzünk el. A következő pillanatban a jámbor szomszédok szúrták ki a kocsink kerekét éjszaka (elvégre ez polgári környék, nappal nem szurkálunk) és lehet, hogy a végén szégyenszemre a lakók sorfala előtt húztuk kifelé a gurulós bőröndöt. Megkegyelmeztem neki. Reggel előkerült egy aprócska erősítő, ami szolid polgári módon viselkedik, szinte megy is a bútorhoz, és még a tévénél is tud halkabb lenni. Azóta időnként a reggeli kávézás közben hallatszik némi pilinckázás. De csak éppen hogy. A szomszéd szobában például már nem is hallani. És persze béke van.
De a fényképek jó lenne, ha meglennének.
Szóval a hosszas felvezetőből kiderülhetett már, hogy a zenéről van szó. Ami - operán innen - mindig szól nálam. Ehhez képest az ő lakásában a leghangosabb zenelejátszásra szolgáló eszköz a mobiltelefon volt. A hifi is szobadísz porfogó, mióta az Egyetemista elvitte a hangfalakat, cd-ből max egy féltucat van, bár lehet, hogy valahol egy szekrény aljában megvan a többi is. Hadd ne mondjam, hogy nálam otthon kicsit más a helyzet.
Szóval van itt némi diszkrepancia.
És ahogy minden másban is, a zenehallgatásban is hamar terheléses tesztnek kellett alávetni a kapcsolatot, amikor egy Párizs oda-vissza-autóval út során kellett 30+ órát eltöltenünk egy nem túl nagy légtérben. És olyan nincs, nem volt, nem van, nem lesz, hogy vezetés közben nem hallgatok zenét. Jó, az éneklést mellőztem út közben a természetes szégyenérzet és némi önreflexió-maradvány miatt, de azért milyen már az, hogy megyünk és nem szól a zene? Ugye? Naugye!
Szerencsére kiderült, hogy a helyzet nem teljesen reménytelen, van némi átfedés kettőnk playlistjei között, így azért könnyebb egy kicsit. Meg amikor már nagyon nem bírta a zajt, időnként ki is kapcsoltuk kis időre. És persze volt olyan pillanat, amikor ő sajnálta, hogy nem tud lefényképezni engem. Például, amikor bevallotta, hogy ez a Beatles őt sosem fogta meg... Pont olyan képet vághattam, mint amikor valaki azt mondja "Keresztényként a Bibliát tartom a legfontosabb könyvnek, bár ezt az Ábrahámot meg a pereputtyát simán tudnám nélkülözni belőle" Nem szereti a Beatlest!!!! Még a rólingsztónsz is szerette a bitliszt!
Oké, a telefonomon kb. négyezer szám van, abból azért tudunk válogatni úgy, hogy mindenkinek jó legyen. És jó játék egymásnak új előadókat mutogatni, vagy rátalálni régi kedvencekre, amiket már ezer éve nem hallgattunk, de mégiscsak egy időben voltunk fiatalok, meg ugye vagyunk is még. Megint.
De azért van itt némi diszkrepancia.
Eddigi életemben is sokszor előfordult, hogy nem értettünk egyet zenében. De akkor az volt a kérdés mi szóljon, illetve mi ne, nem pedig az, hogy szóljon-e valami. Ennek következménye az lett, hogy külön helyet csináltam a zenéimnek, ahol a többiektől távol azt hallgatok vagy azt pilinckázok, amit akarok. Lett is ott hangfal, erősítő, bakelit, cd, gitár, dob meg minden felhalmozva, hogy lehessen játszani, meg semmit csinálni, meg lenni. Nem dicsekvésből mondom, de elég korrekt kis man-cave lett belőle.
A baj csak az, hogy a dobszerkó helyét kinézte magának egy szövőszék.
Az első itteni estéjére hozta magával, de nem rakta be a mieink közé. A mosógép tetejéről bámultunk egymásra az árvával, erősen próbára téve zsigeri rendrakási ösztönöm. Végső soron is értékeltem, intim terem tiszteletben tartásának könyveltem el ezt a különcködést.
Tulajdonképpen olyan szépen felépített elméletem volt a bő évtizedes pártalanság utáni rehabilitációmól. Legfőképpen a fokozatosságról, mert hát nem véletlen az a tizenpár év, kényelmesre belakott egykeségembe senkit sem tudtam (vagy akartam) befészkelődni hagyni.
Az van, hogy megszerettem egyedül. Szeretem a csendet, szeretem a háborítatlan nyugalmat, hogy ha szeretném senkihez sem szólok. Otthonom a békés magamban lét szigete, aminek rendjét az elmúlt évben már csak nagy ritkán verte fel a hazalátogató egyetemista gyermek.
A férfit állítólag a hasán keresztül lehet megfogni. Legalábbis ez volt a jótanácsnak álcázott divatos közhely régebben. Én meg ugye nem tudom, férfi lévén még sosem kellett férfit megfognom. És hát emlékeim szerint engem sosem fogtak meg kajával. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) az evés meglehetősen fontos dolog számomra. Ahogy azt jelentős termetemből a felületes szemlélő is kikövetkeztetheti:
Szeretek enni. Meg tudok is.
Igen ám, de mostanra meglehetős mennyiségű rigolyám szokásom alakulhatott ki, mit hogyan szeretek, húst hússal, köret, fűszer, hőfok, savanyúság, édesség, sósság. És főleg mennyiség.
De mi van akkor, ha mindez nem passzol?
És perszehogy nem. Mondjuk az lett volna a meglepetés, ha Holovác egy pont anyukámtól tanult volna főzni. Vagy nagymamámtól. Vagy tőlem. Mert számos jó tulajdonságom egyike, hogy
Szoktam főzni. Meg tudok is.
Csak hát az étlapokat össze kellene hangolni. Ebben nagy segítséget nyújtana, ha a dietetikusaink beszélnének egymással. Ahhoz viszont az kellene, hogy nekem is legyen egy. Mármint dietetikusom. Mert tetszik vagy sem, ma már (majdnem azt írtam, ebben a korban) majdnem olyan fontos, hogy mit szabad, mint az, hogy mihez lenne kedvünk. Oké, ez csak a kajáról szól.
És hát ki lehet következtetni az eddigiekből, hogy kényszerből vagy önként (is is) Holovác egy nálamnál jóval egészségtudatosabban étkezik. Azt viszont elég szigorúan. Én ellenben annyira laza vagyok, hogy akár még az egészséges kaját is hajlandó vagyok megenni, ha az finom.
És ezzel nincs is baj, amíg itthon vagy otthon eszünk, mert nagyon szeretünk egymás kedvében járni, és tényleg nem is ördöngösség. Kevés szabály van. (Annál azért több, mint amennyit elsőre vagy másodikra simán meg tudok jegyezni, de mondjuk haladok, szóval néhány év hónap és menni fog.) A baj inkább az, hogy máshol nem igazán tudják ezeket a szabályokat. Innentől Párizsig és vissza nem találni olyan benzinkutat, útmenti kávézót, éttermet, büfét, ahol tudnák, hogy mi a jó. A finomat se mindig tudják de a jót még véletlenül sem. És ez előrevetít bizonyos gondokat, ha jönni-menni szeretnénk az otthoni szendvicsek hatótávolságán kívül. Pedig ilyesmi biztos lesz.
Szóval megy a tapogatózás. Ki mit szeret, ki mit utál, mi számít szentségnek és mi szentségtörésnek. (A káposztás cvekedli kristálycukorral biztosan!) Mi az, amit a másik kedvéért, és mi az, amit önként és dalolva. Végső soron nem rossz játék ez, csak hát egyikünk sem számított már rá igazán, így aztán nincsenek - hogyismondjamcsak - kész receptek.
És hát csak úgy van az, hogy annak kell többet engednie, akinek könnyebben megy. És mivel én majdnem mindenevő vagyok, tök belefér, hogy időnként olyat egyek, ami neki jó.
Mert szoktam kompromisszumot kötni. Meg tudok is.
Mert túl az udvariaskodáson és az újdonság varázsán van ezekben az összehangoló műveletekben valami igazán jó. Hagyom, hogy kitaláljátok, mi az.
Az ember legalább néha képzelheti magát sokpálcás plüssállatnak a céllövöldében. Olyan főnyereménynek, amit talán sokan szeretnének, de senki nem tud ellőni a direkt kancsal légpuskával. Így aztán nem is visz el senki, ami persze, nem a mi hibánk, ha így alakul.
Az embernek legyen önbizalma, nemde?
Én a magam részéről nem is gondoltam, hogy még egyszer pálcára kerülök ebben a céllövöldében. Hazavitt plüssállatból lettem megint célszemély, egyfajta kopottas Magilla Gorilla a hatvanas évekből, mely csak speciális fényviszonyoknál tűnhet főnyereménynek. Speciális fényviszonyok mellett, és kellő önbizalom birtokában.
De szerencsém volt. Óriási szerencsém. Mert kancsal puska ide, fényviszonyok oda, nyeremény lettem, méghozzá fő. És főnyereménynek lenni jó. Olyan jó, mint nagyjából semmi más. És naná, hogy így lett nekem is főnyereményem. És most öröm van, és boldogság, két nyeremény örül egymásnak, ami már szinte giccses.
De a giccses mézeshetek is véget érnek egyszer. Mert operába kell menni.
A főnyereménységnek is van határa. Márpedig az opera ezen a határon túl van. Mentségemre legyen mondva, a leges-legelején szóltam, hogy rendkívül széles zenei érdeklődésem, mely jóval a mulatós izé és magyar nóta után kezdődik csak, az az opera előtt véget ér. Ez van, nincs mit tenni. Rahmanyinov harmadik zongoraversenye még benn van, Turandot meg már nincs.
De mit lehet csinálni, ha az ember nyereménye csillogó szemmel áradozik, és megszerzi a jegyet? Két jegyet. Persze, hogy nem kötelező menni. Persze, hogy el is lehet adni azokat a jegyeket, hát két percen belül lesz rá vevő, mert akkora szám ez az előadás. - Remélem érzékelhető, hogy nálunk már a lebeszélés is rábeszélés valójában. De nagyon finom.
Ilyenkor el kell menni operába.
Szerintem az emberek többsége nem szereti az operát. A hozzám hasonló félműveltek persze elméleteket gyártanak ehhez a nem-szeretéshez, hogy úgy tűnjön, mintha intelligens módon meg tudnák magyarázni egy operakedvelőnek, milyen koncepcionális problémák vannak az operával, mint műfajjal. És el is hisszük ezeket az elméleteket, mert tetszetősek. És mintha egy operarajongót ezekkel meg lehetne győzni arról, hogy valójában ő a hülye, nem mi vagyunk műveletlenek.
Szóval előítéleteim ellenére hagytam magam elvinni operába. Mert ilyen pasi vagyok. Elviteles.
És most kellene jönnie a happy endnek. Annak, hogy jajj, mekkora hülye voltam, és, hogy az opera igenis fantasztikus dolog, és nemisúgyvanahogyképzeltem.
De úgy van.
Illetve nem egészen, mert azért valamicskét csak sikerült közelebb kerülni a dologhoz. Egy egész kicsit. A zene ugyanis tényleg zseniális, hála Mozartnak. A rendezés is szellemes volt, és ötletes, hála Alföldi Róbertnek. A szereplők fele nem csak szépen énekelt, de színészileg is értékelhetőt nyújtott, főleg Donna Elvirát alakító Vanesa Regalado volt káprázatos. És itt már kicsit bizonytalan az ítélet, mert alacsony műveltségem mellett már nem tudom megítélni, kinek a hibája vagy éppen koncepciója, hogy Donna Anna egy idegesítő HP, hogy Don Ottavio egy unalmas és érdektelen majom, hogy Masetto téblábolása a színpadon a műkedvelő előadások karikatúrája.
Ezzel együtt ne várjon tőlem hiteles operakritikát senki, mert a korlátlan lelkesedéshez nem vagyok elég sznob, a kifinomult bírálathoz meg nem vagyok elég műértő. Az előadás első húsz perce után tudtam, hogy csatát vesztettem, pedig istenbizony szerettem volna, ha az előítéleteim buknak el mind. Szerettem volna, ha az én főnyereményem újra nyer velem. Ha nem is operarajongót, de legalább alkalmi műkedvelőt.
Változott-e ezzel valami? Megyünk-e vissza a balettbe ugrálni a céllövöldébe nyereménynek?
A legkevésbé sem. Réges-rég nem éreztem magam ilyen jól, miközben ilyen pocsékul éreztem magam. Küzdöttem, és bár az operával szemben alulmaradtam, megint rengeteg mindent tanultam. Zenéről, nyerésről, vesztésről, kockázatvállalásról, és arról, hogy érdemes. És így aztán maradok, aki lettem.
Pasi elvitelre.
Gőzöm nincs, hova visznek el legközelebb, de már alig várom.
Jó, hát mondta, hogy ő inkább a sor szélén szeret ülni, miközben én inkább középen, de amikor a Don Giovanni jegyeket vettem március elsején iccaka, ki gondolta volna, hogy ő jön majd velem? Egyáltalán, hogy Ő létezik?
Végülis tegnap este szempontjából mellékszálas előzmény, hogy úgy három hónapja elsodort minket az ár, engem hozzá, őt hozzám, az időnek abban az egyetlen lehetséges metszéspontjában, amikor én éppen feladni, ő pedig remélni kezdte, hogy egymásra találhatunk. És hát lőn, íme a két Holovác, a levegő fiai, ketten együtt száz évesek.
A tegnap estével az már némileg szervesebben függ össze, hogy nemcsak a színházat kedveljük mindketten, de nagyjából hasonló előadások iránt érdeklődünk. Kivéve az operát.
Nem mintha én az anyatejjel szívtam volna magamba, zenei műveltségem is inkább hiányzónak, mint hiányosnak mondható, de pár éve beszippantott a műfaj, és azóta... hát így.
Ez a blog sem az már, mint az elődje volt. Túllépve (és élve) az előző fejlődésregény kalandjain, testben és lélekben megerősödve élő emberkísérletet kezdünk. Többesszámban. Mert már többes szám van. És csupaörömboldogság.
A kísérlet alanyai: Holovác 1 és Holovác 2, egy téma, két nézőpont.
"Szédítő mélység, bódító magasság, a két Holovác semmitől sem fél, csak repül, repül..."
