Szublimált diszkrepancia

Holovác Egy a hajónaplónak: 

Holovác Kettőnek általában jó a humora. Ez az egyik oka, hogy könnyű volt megszeretni, ami persze most mentsvára is mint kamasz gyermeknek a cuki babakor. 

Mivelazonban "egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá", ugye, így nem kezdem el pontonként cáfolni, hogy márpedig nálunk a macska (is) legálisan nyávoghat, legalább 5 doboznyi cd van (az alsó polcon...) de azoknak különben is már bealkonyult, és csak miatta vettem Spotify előfizetést a hosszúútonhazafelé, és persze a reggeli pilinckálásának kávé mellékletét is kilencvenkilenc százalékban a drága kedvese (nyilvánvalóan jómagam) készítem el, jellemzően olyankor, amikor ő még ki sem dugta orrát semmijét sem a hálószobából.

Jó, hát kettőnk közül ő a nagy dumás.
Én pedig kedves vagyok és bájos, és talán, hangsúlyozom talán, még azt is megbocsátom neki, hogy miután megosztottam vele a saját homokozóm, ő egyszerűen csak jött és beletenyerelt az én finom lelkivilágomba homoksütimbe. Azt mondja, szerelmi vallomásféleképp.

A diszkrepancián túl  - azért látjuk Holovác Egy milyen művelt, ilyen idegen szavakat is ismer, és ha nem lennék olyan jóhiszemű, mint amilyen vagyok, még az is felrémlődhetne bennem, hogy pusztán azért ferdítette alakította a valóságot saját kedvére, hogy legalább kétszer le tudja írni a diszkrepancia szót. Mondjuk az én kedvenc szavam a szublimáció, amiről most nem írok hosszabban, csak mintegy megemlítem.

Szóval a lényeges különbségek mellett, mint, hogy nevezhető-e életnek a létezés Beatles nélkül, azért nagyon sok közös van bennünk, Holovácokban. Amikor megismerkedtünk, hol bazsalyogva, hol párás szemmel hallgattuk egymás történeteit, elég gyorsan találva átfedéseket, de még metszéspontot is. Életünk főbb történései sok helyen szinte egymásba simulnak, szóval már nem lepődünk meg. Nagyon. Amikor előkerül egy újabb közös pont, csak magabiztos bólintással nyugtázzuk, hogyháttesséknaugye.

Kivéve, ha diszkrepálunk.

De mi, Holovácok, abban is hasonlítunk egymásra, hogy mindkettőnknek van valami racionális érvekkel nem feltétlenül könnyen alátámasztható fétise.

Neki a gitárok, nekem a szövés.

Különbség, valóban, hogy ki mit használ általános egyenértékesként: ő gitárokban, én szövőeszközökben mérem a dolgok árát, de az alkotóvágy, az elköteleződés közös. Közös az is, hogy igényünk van az elvonulásra, szeretünk szöszmötölni birodalmunkban. Közös, hogy szeretünk alkotni, igyekszünk valamit életre hívni. Különbség, hogy az ő műve elszáll, az enyém megmarad.

Már amikor.

Mert Holovác Kettő másik szokása, hogy épít. Előbb fejben, ami kívülről esetleg úgy tűnhet, mintha semmit, de semmit nem haladna az ügy, majd nekiáll. És megcsinálja.

Egyszer, amikor még zsenge kapcsolatban voltunk, küldött nekem egy képet, illetve hát párat, az arborétumáról. A kert is csecse... de az egyik fotó sarkában ott kukucskált egy házikó sarka, talpig ablakban a nagy zöldben, és akkor elpityeredtem.

Én azt a házat már láttam álmomban, csak nem kintről, hanem bentről. 

Álmom szövőműhelye ilyen, énléptékű, kedves, körben ablakokkal, egy kert közepén. Tény és való, hogy az a kisház, amit most barlangjának vél, pont ilyen. Kedves, emberi léptékű, sokablakos. Pusztán némi női hatás, pár kisebb feladat befejezése, és egy alapos rendrakás választja el attól, hogy a világ legjobb... ööö... szövőműhelye és gitárstúdiója legyen.

No meg néhány tő virág a sok zöld közé.
Mert a szép zöld gyep már nem álom.

Privát szférák zenéje

Holovác Kettő a hajónaplónak:

Láttam, hogy egy pillanatra elbizonytalanodik amikor a fogkefe beköltözött. Hogy oldjam a feszültséget, mintegy megnyugtatólag megjegyeztem 

- A fogkefe nem számít, az fogyóeszköz. Akkor kezdj el aggódni, amikor beköltözik egy gitár.

Kár, hogy nem volt a kezem ügyében kamera, mert az az arckifejezés, amit erre válaszul kaptam, garantált mulatság tárgya lett volna tíz év múlva, szűk családi körben.

Szóval gitár. De hát ez itt polgári környék, itt nem lehet rajcsúrozni, itt nincs hevimetál, itt kérem rend van és szolid polgári viszonyok. Meg csend. Még a macska is illegalitásban van, hangtompítóval nyávoghat, a lábát a teraszra sem teheti ki szegény, nehogy lebukjunk vele. Mennyire halk egy gitár?

Így történt, hogy hetekkel később egy nagyobb hurcolkodás alkalmával egyszer csak nagyon furcsa alakú tokkal a hátamon jelentem meg, és abban a furcsa alakú tokban nem mesterlövészpuska volt hanem gitár. Kicsomagoláskor kellett volna megint kamera a kézbe, mert elég hamar nyilvánvalóvá vált, hogy nem valami nylonhúros klasszikus gitár ez, hanem egy éjfekete elektromos gitár, csillogó részekkel és tekergethető gombokkal. És persze minden gyerek tudja, még a legkisebb is, hogy bedugott elektromos gitárnak lenni sokkal de sokkal jobb dolog, mint bedugatlannak. És "ahol döngicsélés van, meg zümmögés, ott valaki, illetve valami döngicsél, illetve zümmög". Szóval Holovác Egyben felébredt a gyanú, hogy ez a gitár nem egyedül költözik, itt előbb utóbb bazi nagy hangfalak lepik el a lakást. 

Elsütöttem a gitárosok bennfentes viccét arról, hogy az erősítőmet is tizenegyig lehet tekerni, de persze nem értette. Be kell vallanom, egy egészen kicsi gonoszság azért lakik bennem. Kicsi. De annyira azért nagy, hogy a gitárerősítő kérdést hagytam egy kicsit lebegni. 

Szerintem ennek a lebegésnek is lehetett némi köze ahhoz, hogy aznap éjjel kicsit rosszul aludt. Szerintem álmában a háziúr és a házmester közös képviselő kart karba öltve követelte a lépcsőházban hangosan kiabálva, hogy azonnal költözzünk el. A következő pillanatban a jámbor szomszédok szúrták ki a kocsink kerekét éjszaka (elvégre ez polgári környék, nappal nem szurkálunk) és lehet, hogy a végén szégyenszemre a lakók sorfala előtt húztuk kifelé a gurulós bőröndöt. Megkegyelmeztem neki. Reggel előkerült egy aprócska erősítő, ami szolid polgári módon viselkedik, szinte megy is a bútorhoz, és még a tévénél is tud halkabb lenni. Azóta időnként a reggeli kávézás közben hallatszik némi pilinckázás. De csak éppen hogy. A szomszéd szobában például már nem is hallani. És persze béke van.

De a fényképek jó lenne, ha meglennének.

Szóval a hosszas felvezetőből kiderülhetett már, hogy a zenéről van szó. Ami - operán innen - mindig szól nálam. Ehhez képest az ő lakásában a leghangosabb zenelejátszásra szolgáló eszköz a mobiltelefon volt. A hifi is szobadísz porfogó, mióta az Egyetemista elvitte a hangfalakat, cd-ből max egy féltucat van, bár lehet, hogy valahol egy szekrény aljában megvan a többi is. Hadd ne mondjam, hogy nálam otthon kicsit más a helyzet.

Szóval van itt némi diszkrepancia.

És ahogy minden másban is, a zenehallgatásban is hamar terheléses tesztnek kellett alávetni a kapcsolatot, amikor egy Párizs oda-vissza-autóval út során kellett 30+ órát eltöltenünk egy nem túl nagy légtérben. És olyan nincs, nem volt, nem van, nem lesz, hogy vezetés közben nem hallgatok zenét. Jó, az éneklést mellőztem út közben a természetes szégyenérzet és némi önreflexió-maradvány miatt, de azért milyen már az, hogy megyünk és nem szól a zene? Ugye? Naugye!

Szerencsére kiderült, hogy a helyzet nem teljesen reménytelen, van némi átfedés kettőnk playlistjei között, így azért könnyebb egy kicsit. Meg amikor már nagyon nem bírta a zajt, időnként ki is kapcsoltuk kis időre. És persze volt olyan pillanat, amikor ő sajnálta, hogy nem tud lefényképezni engem. Például, amikor bevallotta, hogy ez a Beatles őt sosem fogta meg... Pont olyan képet vághattam, mint amikor valaki azt mondja "Keresztényként a Bibliát tartom a legfontosabb könyvnek, bár ezt az Ábrahámot meg a pereputtyát simán tudnám nélkülözni belőle" Nem szereti a Beatlest!!!! Még a rólingsztónsz is szerette a bitliszt! 

Oké, a telefonomon kb. négyezer szám van, abból azért tudunk válogatni úgy, hogy mindenkinek jó legyen. És jó játék egymásnak új előadókat mutogatni, vagy rátalálni régi kedvencekre, amiket már ezer éve nem hallgattunk, de mégiscsak egy időben voltunk fiatalok, meg ugye vagyunk is még. Megint.

De azért van itt némi diszkrepancia.

Eddigi életemben is sokszor előfordult, hogy nem értettünk egyet zenében. De akkor az volt a kérdés mi szóljon, illetve mi ne, nem pedig az, hogy szóljon-e valami. Ennek következménye az lett, hogy külön helyet csináltam a zenéimnek, ahol a többiektől távol azt hallgatok vagy azt pilinckázok, amit akarok. Lett is ott hangfal, erősítő, bakelit, cd, gitár, dob meg minden felhalmozva, hogy lehessen játszani, meg semmit csinálni, meg lenni. Nem dicsekvésből mondom, de elég korrekt kis man-cave lett belőle.

A baj csak az, hogy a dobszerkó helyét kinézte magának egy szövőszék.

Mint borsó meg a héja

Holovác1 a hajónaplónak: 

Az egész egy fogkefével kezdődött.

Az első itteni estéjére hozta magával, de nem rakta be a mieink közé. A mosógép tetejéről bámultunk egymásra az árvával, erősen próbára téve zsigeri rendrakási ösztönöm. Végső soron is értékeltem, intim terem tiszteletben tartásának könyveltem el ezt a különcködést. 

Tulajdonképpen olyan szépen felépített elméletem volt a bő évtizedes pártalanság utáni rehabilitációmól. Legfőképpen a fokozatosságról, mert hát nem véletlen az a tizenpár év, kényelmesre belakott egykeségembe senkit sem tudtam (vagy akartam) befészkelődni hagyni.

Az van, hogy megszerettem egyedül. Szeretem a csendet, szeretem a háborítatlan nyugalmat, hogy ha szeretném senkihez sem szólok. Otthonom a békés magamban lét szigete, aminek  rendjét az elmúlt évben már csak nagy ritkán verte fel a hazalátogató egyetemista gyermek.

Mit eszünk ma?

Holovác kettő a hajónaplónak:

A férfit állítólag a hasán keresztül lehet megfogni. Legalábbis ez volt a jótanácsnak álcázott divatos közhely régebben. Én meg ugye nem tudom, férfi lévén még sosem kellett férfit megfognom. És hát emlékeim szerint engem sosem fogtak meg kajával. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) az evés meglehetősen fontos dolog számomra. Ahogy azt jelentős termetemből a felületes szemlélő is kikövetkeztetheti:

Szeretek enni. Meg tudok is.

Igen ám, de mostanra meglehetős mennyiségű rigolyám szokásom alakulhatott ki, mit hogyan szeretek, húst hússal, köret, fűszer, hőfok, savanyúság, édesség, sósság. És főleg mennyiség.

De mi van akkor, ha mindez nem passzol?

És perszehogy nem. Mondjuk az lett volna a meglepetés, ha Holovác egy pont anyukámtól tanult volna főzni. Vagy nagymamámtól. Vagy tőlem. Mert számos jó tulajdonságom egyike, hogy

Szoktam főzni. Meg tudok is.

Csak hát az étlapokat össze kellene hangolni. Ebben nagy segítséget nyújtana, ha a dietetikusaink beszélnének egymással. Ahhoz viszont az kellene, hogy nekem is legyen egy. Mármint dietetikusom. Mert tetszik vagy sem, ma már (majdnem azt írtam, ebben a korban) majdnem olyan fontos, hogy mit szabad, mint az, hogy mihez lenne kedvünk. Oké, ez csak a kajáról szól.

És hát ki lehet következtetni az eddigiekből, hogy kényszerből vagy önként (is is) Holovác egy nálamnál jóval egészségtudatosabban étkezik. Azt viszont elég szigorúan. Én ellenben annyira laza vagyok, hogy akár még az egészséges kaját is hajlandó vagyok megenni, ha az finom.

És ezzel nincs is baj, amíg itthon vagy otthon eszünk, mert nagyon szeretünk egymás kedvében járni, és tényleg nem is ördöngösség. Kevés szabály van. (Annál azért több, mint amennyit  elsőre vagy másodikra simán meg tudok jegyezni, de mondjuk haladok, szóval néhány év hónap és menni fog.) A baj inkább az, hogy máshol nem igazán tudják ezeket a szabályokat. Innentől Párizsig és vissza nem találni olyan benzinkutat, útmenti kávézót, éttermet, büfét, ahol tudnák, hogy mi a jó. A finomat se mindig tudják de a jót még véletlenül sem. És ez előrevetít bizonyos gondokat, ha jönni-menni szeretnénk az otthoni szendvicsek hatótávolságán kívül. Pedig ilyesmi biztos lesz.

Szóval megy a tapogatózás. Ki mit szeret, ki mit utál, mi számít szentségnek és mi szentségtörésnek. (A káposztás cvekedli kristálycukorral biztosan!) Mi az, amit a másik kedvéért, és mi az, amit önként és dalolva. Végső soron nem rossz játék ez, csak hát egyikünk sem számított már rá igazán, így aztán nincsenek - hogyismondjamcsak - kész receptek.

És hát csak úgy van az, hogy annak kell többet engednie, akinek könnyebben megy. És mivel én majdnem mindenevő vagyok, tök belefér, hogy időnként olyat egyek, ami neki jó.

Mert szoktam kompromisszumot kötni. Meg tudok is.

Mert túl az udvariaskodáson és az újdonság varázsán van ezekben az összehangoló műveletekben valami igazán jó. Hagyom, hogy kitaláljátok, mi az.

Pasi elvitelre

Holovác kettő a hajónaplónak:

Az ember legalább néha képzelheti magát sokpálcás plüssállatnak a céllövöldében. Olyan főnyereménynek, amit talán sokan szeretnének, de senki nem tud ellőni a direkt kancsal légpuskával. Így aztán nem is visz el senki, ami persze, nem a mi hibánk, ha így alakul. 

Az embernek legyen önbizalma, nemde?

Én a magam részéről nem is gondoltam, hogy még egyszer pálcára kerülök ebben a céllövöldében. Hazavitt plüssállatból lettem megint célszemély, egyfajta kopottas Magilla Gorilla a hatvanas évekből, mely csak speciális fényviszonyoknál tűnhet főnyereménynek. Speciális fényviszonyok mellett, és kellő önbizalom birtokában.

De szerencsém volt. Óriási szerencsém. Mert kancsal puska ide, fényviszonyok oda, nyeremény lettem, méghozzá fő. És főnyereménynek lenni jó. Olyan jó, mint nagyjából semmi más. És naná, hogy így lett nekem is főnyereményem. És most öröm van, és boldogság, két nyeremény örül egymásnak, ami már szinte giccses.

De a giccses mézeshetek is véget érnek egyszer. Mert operába kell menni. 

A főnyereménységnek is van határa. Márpedig az opera ezen a határon túl van. Mentségemre legyen mondva, a leges-legelején szóltam, hogy rendkívül széles zenei érdeklődésem, mely jóval a mulatós izé és magyar nóta után kezdődik csak, az az opera előtt véget ér. Ez van, nincs mit tenni. Rahmanyinov harmadik zongoraversenye még benn van, Turandot meg már nincs.

De mit lehet csinálni, ha az ember nyereménye csillogó szemmel áradozik, és megszerzi a jegyet? Két jegyet. Persze, hogy nem kötelező menni. Persze, hogy el is lehet adni azokat a jegyeket, hát két percen belül lesz rá vevő, mert akkora szám ez az előadás. - Remélem érzékelhető, hogy nálunk már a lebeszélés is rábeszélés valójában. De nagyon finom.

Ilyenkor el kell menni operába.

Szerintem az emberek többsége nem szereti az operát. A hozzám hasonló félműveltek persze elméleteket gyártanak ehhez a nem-szeretéshez, hogy úgy tűnjön, mintha intelligens módon meg tudnák magyarázni egy operakedvelőnek, milyen koncepcionális problémák vannak az operával, mint műfajjal. És el is hisszük ezeket az elméleteket, mert tetszetősek. És mintha egy operarajongót ezekkel meg lehetne győzni arról, hogy valójában ő a hülye, nem mi vagyunk műveletlenek. 

Szóval előítéleteim ellenére hagytam magam elvinni operába. Mert ilyen pasi vagyok. Elviteles.

És most kellene jönnie a happy endnek. Annak, hogy jajj, mekkora hülye voltam, és, hogy az opera igenis fantasztikus dolog, és nemisúgyvanahogyképzeltem.

De úgy van.

Illetve nem egészen, mert azért valamicskét csak sikerült közelebb kerülni a dologhoz. Egy egész kicsit. A zene ugyanis tényleg zseniális, hála Mozartnak. A rendezés is szellemes volt, és ötletes, hála Alföldi Róbertnek. A szereplők fele nem csak szépen énekelt, de színészileg is értékelhetőt nyújtott, főleg Donna Elvirát alakító Vanesa Regalado volt káprázatos. És itt már kicsit bizonytalan az ítélet, mert alacsony műveltségem mellett már nem tudom megítélni, kinek a hibája vagy éppen koncepciója, hogy Donna Anna egy idegesítő HP, hogy Don Ottavio egy unalmas és érdektelen majom, hogy Masetto téblábolása a színpadon a műkedvelő előadások karikatúrája. 

Ezzel együtt ne várjon tőlem hiteles operakritikát senki, mert a korlátlan lelkesedéshez nem vagyok elég sznob, a kifinomult bírálathoz meg nem vagyok elég műértő. Az előadás első húsz perce után tudtam, hogy csatát vesztettem, pedig istenbizony szerettem volna, ha az előítéleteim buknak el mind. Szerettem volna, ha az én főnyereményem újra nyer velem. Ha nem is operarajongót, de legalább alkalmi műkedvelőt.

Változott-e ezzel valami? Megyünk-e vissza a balettbe ugrálni a céllövöldébe nyereménynek?

A legkevésbé sem. Réges-rég nem éreztem magam ilyen jól, miközben ilyen pocsékul éreztem magam. Küzdöttem, és bár az operával szemben alulmaradtam, megint rengeteg mindent tanultam. Zenéről, nyerésről, vesztésről, kockázatvállalásról, és arról, hogy érdemes. És így aztán maradok, aki lettem. 

Pasi elvitelre. 

Gőzöm nincs, hova visznek el legközelebb, de már alig várom.

Büszkeség és balítélet

Jó, hát mondta, hogy ő inkább a sor szélén szeret ülni, miközben én inkább középen, de amikor a Don Giovanni jegyeket vettem március elsején iccaka, ki gondolta volna, hogy ő jön majd velem? Egyáltalán, hogy Ő létezik?

Végülis tegnap este szempontjából mellékszálas előzmény, hogy úgy három hónapja elsodort minket az ár, engem hozzá, őt hozzám, az időnek abban az egyetlen lehetséges metszéspontjában, amikor én éppen feladni, ő pedig remélni kezdte, hogy egymásra találhatunk. És hát lőn, íme a két Holovác, a levegő fiai, ketten együtt száz évesek.

A tegnap estével az már némileg szervesebben függ össze, hogy nemcsak a színházat kedveljük mindketten, de nagyjából hasonló előadások iránt érdeklődünk. Kivéve az operát. 

Nem mintha én az anyatejjel szívtam volna magamba, zenei műveltségem is inkább hiányzónak, mint hiányosnak mondható, de pár éve beszippantott a műfaj, és azóta... hát így.

Nem úgy van most, mint volt régen

Ámde most sokkal-sokkal jobb.

Ez a blog sem az már, mint az elődje volt. Túllépve (és élve) az előző fejlődésregény kalandjain, testben és lélekben megerősödve élő emberkísérletet kezdünk. Többesszámban. Mert már többes szám van. És csupaörömboldogság.

A kísérlet alanyai: Holovác 1 és Holovác 2, egy téma, két nézőpont.

"Szédítő mélység, bódító magasság, a két Holovác semmitől sem fél, csak repül, repül..."