Az ember legalább néha képzelheti magát sokpálcás plüssállatnak a céllövöldében. Olyan főnyereménynek, amit talán sokan szeretnének, de senki nem tud ellőni a direkt kancsal légpuskával. Így aztán nem is visz el senki, ami persze, nem a mi hibánk, ha így alakul.
Az embernek legyen önbizalma, nemde?
Én a magam részéről nem is gondoltam, hogy még egyszer pálcára kerülök ebben a céllövöldében. Hazavitt plüssállatból lettem megint célszemély, egyfajta kopottas Magilla Gorilla a hatvanas évekből, mely csak speciális fényviszonyoknál tűnhet főnyereménynek. Speciális fényviszonyok mellett, és kellő önbizalom birtokában.
De szerencsém volt. Óriási szerencsém. Mert kancsal puska ide, fényviszonyok oda, nyeremény lettem, méghozzá fő. És főnyereménynek lenni jó. Olyan jó, mint nagyjából semmi más. És naná, hogy így lett nekem is főnyereményem. És most öröm van, és boldogság, két nyeremény örül egymásnak, ami már szinte giccses.
De a giccses mézeshetek is véget érnek egyszer. Mert operába kell menni.
A főnyereménységnek is van határa. Márpedig az opera ezen a határon túl van. Mentségemre legyen mondva, a leges-legelején szóltam, hogy rendkívül széles zenei érdeklődésem, mely jóval a mulatós izé és magyar nóta után kezdődik csak, az az opera előtt véget ér. Ez van, nincs mit tenni. Rahmanyinov harmadik zongoraversenye még benn van, Turandot meg már nincs.
De mit lehet csinálni, ha az ember nyereménye csillogó szemmel áradozik, és megszerzi a jegyet? Két jegyet. Persze, hogy nem kötelező menni. Persze, hogy el is lehet adni azokat a jegyeket, hát két percen belül lesz rá vevő, mert akkora szám ez az előadás. - Remélem érzékelhető, hogy nálunk már a lebeszélés is rábeszélés valójában. De nagyon finom.
Ilyenkor el kell menni operába.
Szerintem az emberek többsége nem szereti az operát. A hozzám hasonló félműveltek persze elméleteket gyártanak ehhez a nem-szeretéshez, hogy úgy tűnjön, mintha intelligens módon meg tudnák magyarázni egy operakedvelőnek, milyen koncepcionális problémák vannak az operával, mint műfajjal. És el is hisszük ezeket az elméleteket, mert tetszetősek. És mintha egy operarajongót ezekkel meg lehetne győzni arról, hogy valójában ő a hülye, nem mi vagyunk műveletlenek.
Szóval előítéleteim ellenére hagytam magam elvinni operába. Mert ilyen pasi vagyok. Elviteles.
És most kellene jönnie a happy endnek. Annak, hogy jajj, mekkora hülye voltam, és, hogy az opera igenis fantasztikus dolog, és nemisúgyvanahogyképzeltem.
De úgy van.
Illetve nem egészen, mert azért valamicskét csak sikerült közelebb kerülni a dologhoz. Egy egész kicsit. A zene ugyanis tényleg zseniális, hála Mozartnak. A rendezés is szellemes volt, és ötletes, hála Alföldi Róbertnek. A szereplők fele nem csak szépen énekelt, de színészileg is értékelhetőt nyújtott, főleg Donna Elvirát alakító Vanesa Regalado volt káprázatos. És itt már kicsit bizonytalan az ítélet, mert alacsony műveltségem mellett már nem tudom megítélni, kinek a hibája vagy éppen koncepciója, hogy Donna Anna egy idegesítő HP, hogy Don Ottavio egy unalmas és érdektelen majom, hogy Masetto téblábolása a színpadon a műkedvelő előadások karikatúrája.
Ezzel együtt ne várjon tőlem hiteles operakritikát senki, mert a korlátlan lelkesedéshez nem vagyok elég sznob, a kifinomult bírálathoz meg nem vagyok elég műértő. Az előadás első húsz perce után tudtam, hogy csatát vesztettem, pedig istenbizony szerettem volna, ha az előítéleteim buknak el mind. Szerettem volna, ha az én főnyereményem újra nyer velem. Ha nem is operarajongót, de legalább alkalmi műkedvelőt.
Változott-e ezzel valami? Megyünk-e vissza a balettbe ugrálni a céllövöldébe nyereménynek?
A legkevésbé sem. Réges-rég nem éreztem magam ilyen jól, miközben ilyen pocsékul éreztem magam. Küzdöttem, és bár az operával szemben alulmaradtam, megint rengeteg mindent tanultam. Zenéről, nyerésről, vesztésről, kockázatvállalásról, és arról, hogy érdemes. És így aztán maradok, aki lettem.
Pasi elvitelre.
Gőzöm nincs, hova visznek el legközelebb, de már alig várom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése