Mint borsó meg a héja

Holovác1 a hajónaplónak: 

Az egész egy fogkefével kezdődött.

Az első itteni estéjére hozta magával, de nem rakta be a mieink közé. A mosógép tetejéről bámultunk egymásra az árvával, erősen próbára téve zsigeri rendrakási ösztönöm. Végső soron is értékeltem, intim terem tiszteletben tartásának könyveltem el ezt a különcködést. 

Tulajdonképpen olyan szépen felépített elméletem volt a bő évtizedes pártalanság utáni rehabilitációmól. Legfőképpen a fokozatosságról, mert hát nem véletlen az a tizenpár év, kényelmesre belakott egykeségembe senkit sem tudtam (vagy akartam) befészkelődni hagyni.

Az van, hogy megszerettem egyedül. Szeretem a csendet, szeretem a háborítatlan nyugalmat, hogy ha szeretném senkihez sem szólok. Otthonom a békés magamban lét szigete, aminek  rendjét az elmúlt évben már csak nagy ritkán verte fel a hazalátogató egyetemista gyermek.

Szeretem, ha az időm számomra értékes tevékenységgel töltöm, filmszínházmuzsika, meg szövés és Nádudvar, barátok, pörgés házon kívül,  csitulás házon belül. Bárki megmondhatja, vannak tyúkanyó génjeim, de felszabadultam amikor kikopott napi rutinomból a konyhaszolgálat.

Életemben az étkezés, no meg a vele kapcsolatos hajcihő - bocsássa meg, akinek ez a dolga - de sokadrangú. Ez van. Ráadásul mióta IR diétán vagyok, konyhám átalakult az étrendemhez, fehér liszt, rizs, cukor vagy befőttek már mutatóban sem, a kamrában évek óta alig-alig kopnak a házi lekvárok (Bocsi, Anyu. Ugyanitt jóféle aligcukros barack- és eperlekvár lehet eladó.)

Szóvalhogy ebbe az egyszemélyes idillbe toppant bele ő, kicsit sem lassan. Ő, aki nálam sokkal jobban szeret enni.  Megérkezett, kezdetben egy fogkefével.

Pár hétre rá (értsd konkrétan 2) meleg vacsorával várt a nádudvari képzéses hétvégémről, amitől persze olvadtam, még úgy is, hogy húst tálalt hússal. Merthogy nem tudta, ugyan nem vagyok vegetáriánus, de húst keveset kívánok. Talán még egy picit annál is kevesebbet.

Holovác2 a kedvemben jár, kényeztet, bizonyára még tenyerén is hordana, ha sokat bíró tenyere lenne, vagy legalább én lennék egészen apró. Annyira szeret, hogy még a spárgakrém levesemből is evett. Egyszer.

Az én nyugalmas és csendes otthonszigetem hirtelen időről-időre megtelik. Közös vacsorákkal, éjszakákba nyúló beszélgetésekkel és együtt ébredésekkel. Szeretettel. Ez roppant romantikusnak hangzik, és tényleg az is.
Többnyire.

És ijesztő.
Például amikor elém áll, és egy fiókot kér. Nem egy fogkefének, hanem ruháknak. Ing, fehérnemű, póló, nadrág, néhány napra elegendő. És én megijedek, hogy akkor most már mindig.

Pedig ezt akarom, nagyon, minden sejtemmel.
Azért csak megijedek, hogy akkor mi lesz, nem csak ő és én, de az ő gyerekei és az enyém, és az ő élete és az enyém... és a fogkeféje bekerül a miénk mellé és egy fiókba a ruhái, és az ő szimpla ágyából is dupla lesz. És vesz nekem hozzájuk cukrozatlan mandulatejet, amíg én koffeines kávét és húst kezdek újra itthon tartani.

Amikor nincs itt, hiányzik. Annyira, hogy kivasalom az ingeit, amit persze nem engedne meg, ha tudná, de hát most nincs itt, így nem tudja. Tudta. Eddig.

Holovác2 (eddig) egyetlen dologra nem hajlandó hiába kérem: lehajtani a wc ülőkét. Meggyőzhetetlen. Amiben persze azonnali szövetségese az Egyetemista, aki nyárra visszatelepült a fészekbe. És most tele a lakás, alsógatyásokkal és háttérzajjal. És mosatlan edénnyel. És szeretettel.

Viszlát csendes otthon, viszlát üres mosogató. Szervusz szerelem, helló változás.

Ui: mint kiderült, a fogkefét csak azért nem tette a többi közé eleinte, mert még új volt, nem ismerős és nem szerette volna összekeverni. Ennyit az intim szférás elméletemről.