Dologvástan

Holovác Egy aktuális építési területe. 

KicsiZoárd még roppant fiatal, de már nagyon sokat tud. 

Sétálni és köszönni mondjuk még pont nem, de azon kívül szinte bármit.

Például kibújt a földből egy olyan helyen, ahol józan ész szerint fácska nem tud nőni, konkrétan apa sírkövének közvetlen tövében. 

Türelmes is tud lenni, nagyon-nagyon türelmes, mert pont addig várt erre, amíg Holovác Kettő meg nem érkezett. Merthogy Holovác Kettő - egyéb nagyszerű szokásai mellett - saját arborétumot IS gondoz a hátsó kertjében, ami Holovác Egyről és teraszáról egyáltalán nem (volt) elmondható.
Szóval KicsiZoárd várt az érkezéssel. Türelmesen.

A racionális logika ebből nyilvánvalóan gyorsan le tudja vonni azt a következtetést is, hogy KicsiZoárdot Holovác Egy apukája (jelesül az Enyém Apum) küldte Holovác Kettőnek. Esetleg mindkettőnknek. Azzal a nem kevésbé nyilvánvaló, ámde egyértelmű üzenettel, hogy dolog van. Így egyszerűen.

Például segíteni KicsiZoárdot a mozgásban, mert egyedül (még) nem tud. 

(Ha nagyon hű szeretnék lenni a történések elmesélésében, azt is lefesteném milyen furán nézett rám Holovác Kettő, amikor ezt a gondolatmenetet felvázoltam neki, de annyira mégsem akarom lefesteni mert igazándiból az a fura nézés nem állt túl jól neki.)

No de a dolog. Ugye.

Hét azaz H É T hónapja öregszünk együvé. Már kettenegyüttszázegyek lettünk, de ennek elfogadása aránylag kevés fájdalommal járt mindkettőnk részéről. (Az aránylagból nagyjából mind az enyém, a többi az övé, de mégiscsak én lettem idén 50. Ami akárhogyan is, erőst lélektani de Holovác Kettő inkább intimmé és kacagóssá tette.)  Az együvé csiszolódás ellenben néha drámaibb. 

Amikor pár hete valamitől majdnem könnyesnektűnő szemmel rebegtem el, hogy már hiányzik, ha nincs velem, ő iciripicirit ironikusan megjegyezte, hogy éppen ideje így hat hónap után. 

Ha csak annyi lenne... de számomra 13 év az a hat hónap. És ezt a hiányérzetet sem adja az univerzum ingyen. Tenni kell érte, nap mint nap, mert a szeretés csak úgy van, de a közössé lét csak kis részben levődik, nagyobb részben tevődik. És a tevés olyasmi, amivel dolog van. Amire figyelni kell. Amit gyakorolni kell. 

Például, hogy ne vágjak állandóan a szavába (nem, nem megy még, de olykor már észreveszem magam), hogy ne rajta töltsem, csak neki meséljem, hogy merjem (és akarjam) azt is elmondani, ha valami nem lenne jó nekem. Mert iszonyatosan ijesztő tud lenni a csendes-rendes-szeretett létem hirtelen 3 fős mindennapokká dagasztani, napi bevásárlással meg főzéssel és nulla egyedülléttel. Mert idétlen koreográfiákat adunk elő, hogy akkor most éppen ki fizet és mit, és erről is beszélni kell. És arról is, hogy nehéz ahogy az én gyerekem vele-velem és az ő gyerekei velem-vele. És hogy úgy hordozzon a tenyerén, hogy ne hagyja, hogy a tenyerén hordoztassam magam. 

És még az is dolog, hogy a régiség rosszemlék-bevillanásai ne mérgezzék meg a mostság történéseit. 

És dolog ezeket fel- és beismerni, és nagyon nagy dolog mindezt úgy ki- és megbeszélni, hogy azzal építsünk és épüljünk. 

És a kezdeti légtornászlét eufórikus hónapjait a dologvások sűrű hónapjai követték, követik. Aminek egyik eredménye az egyre mélyebb bizalom, és az elég jó ám. Nem csak benne, de legalább annyira magamban is, hogy tudok még úgy, ahogy szerintem érdemes. És hogy akarom is, hogy úgy legyen. 

Azután meg eredménye a közösen alakuló célok, jövőkép és hálószoba. 

És hát itt van KicsiZoárd is, aki emlékeztet minket nap mint nap arra, hogy a szeretés csak úgy van. Meg dolog is van. És engem emlékeztet arra is, hogy AzÉnApum eléggé valószínű, hogy szeretné Holovác Kettőt, és minket együtt.

Valahogy így van ez a kicsi és nagy dolgokkal.