Egy éve járunk jegyben, ahogy a nagyim mondaná. Miközben nagyjából sehova sem járunk, ahogy mostanában valószínűleg az emberek többsége.
[És Holovácz Egy végre ráveszi magát, hogy bejegyezzen a Hajónaplóba.]
Mi szerencsések vagyunk, hiszen "itt vagyunk egymásnak".
Mellékszál:
Egy romantikus vígjátékban mi lennénk az a két ember, akik élik átlagos örömökkel és nehézségekkel teli életük. Nem tudnak egymásról, mégis, olyan, mintha folyton egymás nyomában lennének. Egyikőjük befordul a sarkon, mikor a másik éppen eltűnik egy kapualjban. Sejtelmes zene, de a néző már sejti, amit ők még nem. És akkor, egyszer csak, valahogyan találkoznak. És megtörténik, és boldogság és naplemente és akkor vége főcím. (Erről jut eszembe, az ünnepek után muszáj újradefiniálnom a Netflix profilom, a mostani kissé elsziruposodott...)
Szeretem Holovác Kettőt. Nap mint nap hálát adok azért, hogy a társam és, hogy ilyen társam.
Támogató, megértő és végtelen türelmes is. Ez utóbbira, lássuk be, nagy szüksége is van, mert hát néha képes vagyok még a saját idegeimre is menni.
Hovatovább, kedves olvasó, ki kell ábrándítsalak, a miénk sem egy tündérmese.
50 évesen mindketten kialakult értékrenddel és határozott személyiséggel rendelkezünk - ami, hála az égnek, alapjaiban hasonló. Azt hiszem, többek között ezért is szerettünk egymásba. És ez hatalmas inspirációs forrás - no és kihívás, amikor éppen nem egyezik a meglátásunk valamiben.
50 évesen mindketten számos heggel és beidegződött védekezési reakcióval élünk már. (És némi izületvédő vitaminnal, de ez most annyira nem tartozik ide.) Bármennyire is igyekszünk, olykor sajnos akaratlanul is beletenyerelünk egymás hegeibe. És hiába tudjuk ésszel, hogy egyikünk sem tesz semmit ártó szándékkal, mégis van, hogy bekapcsol a zsigeri önvédelmi rendszerünk.
Mindezeken túl, közös történetünk tőlünk függetlenebb részei szeretteink történetei és viszonyulása kapcsolatunkhoz, családi és munkahelyi örömök és gondok - és mindaz, amit nevezzünk csak egyszerűen 2020-nak. Szóval olyasmi lehet az életünk, mint nagyjából bárki más korunkbeli újrakezdőnek.
A vírus okozta összezártság első sokkja után kialakítottuk a számunkra élhető karantén létet.
Bármilyen furán is hangozhat, az az alapvető nehézség, hogy váltakozó ritmusban élünk egy háztartásban és külön - most úgy hiszem sokat segített abban, hogy az összezártság megerősítse és ne rombolja a kapcsolatunk. El kell fogadnunk, hogy kettőnk magától értetődő együttléte nem annyira egyértelmű és nem feltétlen örömteli változás minden szerettünknek.
 |
Közös gyermek helyett nekünk közös vállalkozásunk lett. Mikor máskor, mint egy ilyen évben. Állíthatom, hogy együtt építeni egy céget, kissé hasonlít arra, mint mikor gyereknevelési elveket kell összehangolni.
Nem vagyunk viták nélkül, én legalábbis nem. Kettőnk közül én vagyok a konfrontálódóbb... és hangosabb - és Holovác Kettő az, aki ezt (úgy érzem) rosszabbul viseli. És voltak nehéz beszélgetéseink is. Meg olyan is, amikor inkább hallgattunk, várva, hogy higgadtan tudjuk majd elmondani.
Azt hiszem, ez az egyik titok, már ha van bármi titok. A megállapodásunk, hogy kommunikálunk. Bármi van és bármilyen nehéz is, kimondjuk. Ártó szándék és szemrehányás nélkül (legalábbis erősen törekedve rá) megosztjuk mit gondolunk, érzünk, minek örülünk és mi fáj. Igen, akkor is, ha fáj. Túl öregek vagyunk már az azt gondoltam, hogy azt gondolod félreértéseket bogozni.
És amiben nem biztos, hogy egyetértünk, de (ahogy ő mondaná, mindig van egy "de") én úgy gondolom, szerelembe esni könnyű. Szeretni sem olyan nehéz. Ahhoz azonban, hogy a kapcsolat működőképes legyen, elköteleződés kell. Döntés. És ezt a döntést időről-időre meg kell újítanom magamban, főként akkor, amikor könnyebb lenne jó nagyot hátralépni, csigaházba húzódni, és aztán kínálgathat tejjelvajjal.
Nem állítom, hogy ez a döntés akkor született meg bennem, amikor gyűrűt adott ajándékba. Azt sem mondhatnám, hogy ez egy racionális döntés, de hogyan is lehetne az? A döntés a mindennapoké, a nehéz napoké, a félelemmel teli napoké és a boldog perceké. A háláé, hogy része az életemnek. És az érzésé, hogy szeretem. Elemezhetetlenül, mélyen fészkelőn szeretem.
Túl öregek vagyunk, hogy ne tanuljunk elkövetett hibáinkból. És éppen a legjobb korban ahhoz, hogy színes ruhákat hordjunk és egyszer csak sárga biciklim legyen és egy kert, ahol mindketten otthon vagyunk, és egy szövöde, ahol neki is van gitárja és egy piros fotel, amiben most éppen Jakab, a legfiatalabb családtag dorombol elterülve.
Hát ez van. Csak semmi negédesség, de azért jófejség a Gondviseléstől, hogy azon az áprilisi eleji napon még megtorpantam a kapualjban, hogy meglássam ahogy befordult a sarkon. És ott toporogtam egészen addig, amíg ő is meg nem látott engem.
Na jó, lehet, hogy kicsit mégiscsak tündérmese.
