Fészekrakás n+1. nap

 Szárad az olaj. Igazából nem szárad, hanem beszívódik a frissen rakott hajópadlóba, közben párolognak belőle valami nagyon természetes eredetű, nagyon környezetbarát hígítók, amitől olyan szag van, mint egy petróleumlámpában. Viszont legalább nem lehet járkálni. Vihar közbeni csend, vagy a hurrikán szeme, pillanatnyi nyugalom jelentős fennforgás közepette.

Házat újítunk fel költözéssel kb. egy időben, hogy lehessen érzékelni a nagyságrendet. Mert biztosan szeretjük a kihívásokat. Én nyilván különösen szerethetem őket, mert a munkák jó részét saját kezembe vettem, vágok, fúrok, csiszolok, mázolok, tapétázok és olajozok.

Ha nagy volt a csend körülöttünk, az azért volt, mert igazából nagy a zaj körülöttünk, és nem érünk rá dokumentálni. De most épp szárad az olaj, úgyhogy leírom: kicsit több mint két és fél évvel a megismerkedésünk és fél évvel az esküvőnk után végre összebútorozunk. Nem megy simán, de nem panaszkodunk. Új élet, új élettér. Most épp kicsit szagos, kicsit félkész, de a mienk.

A kép illusztráció, nem saját

A már nagyon távolinak látszó múltban, mikor a mai nap még nagyon elméleti volt, kezdtünk csevegni arról, hogyan is nézne ki az a lakás, amiben élni szeretnénk. Természetesen két koncepció volt. Az enyémet úgy hívták, a kifordított nyaraló. Szemem előtt tengerparti kabinok, napos faházak lebegtek, fehérre vagy szinesre pácolt deszkaburkolatokkal és sok fénnyel. És azért kifordítva, mert ezeket a szines (vagy fehér) faburkolatokat én belül (is) szeretném nézegetni, lévén a ház már megvan, és azt nem igazán tudnám átépíteni. Holovác Egy pedig a skandináv dizájn nagy barátja, letisztultság, funkcionalitás, az egyszerű dolgok szépsége. 

Nos minden előzetes várakozással szemben, a két földrajzilag is távoli elképzelésből sokkal könnyebb volt egyet csinálni, mint azt gondolná az ember, meg is született közös nevező, az új dizájn, amit én csak 

"Svéd Riviéra"

néven emlegetek. Van benne egyszerűség, levegő, sok természetes anyag, faburkolatok, és világos szinek, főleg világos kékek és zöldek, és persze fehér pác. Az ablakok akkorák amekkorák, több természetes fényt nem tudunk beengedni, de ami már bejön, az nem fog sötét burkolatokon meg kárpitokon elnyelődni. Lesz új svéd kanapé, seafoam green-re festett fal és igazi fenyőből készült, olajozott-viaszozott padló. Szerintem még a Lakáskultúra magazinba bekerülnénk.

A kép illusztráció, nem saját

De furcsa vonzódásunk a nehezített pályák iránt nem múlik, Holovác Egy heti hat napot dolgozik, de ennek a munkának már legalább a fele az amit álom-munkának szokás hívni, a másik fele meg lényegesen kevésbé stresszes, mint volt, de hat nap, az hat nap akkor is. 

Én is vizsgára készülök közben, meg tanulnék is, meg időnként pénzt is kell keresni, mert a lottószámaimat megint nem találták el, pedig elég jól láthatóan be voltak ikszelve. Szóval jó, hogy most szárad az olaj, mert van idő írni. Illetve nincs, most hívtak a boltból, hogy megjött a szegőléc és az ötvenes szekrényváz, úgyhogy összekapom magam és elindulok beszerezni.

Egyszer készüljön el ez a fészek, talán még röpdösni is fogok körülötte.

Valami kék

A kép két éve készült, valahol egy francia autópályán, még Párizs előtt ahogy mentünk bele a naplementébe, fenekünkben aznap már bő ezer kilométer, agyi idegrostjaim egyesével pengette végig a Beatles összes, és a képen láthatóan kreatívan igyekeztem úrrá lenni testi és szellemi fáradtságomon. Mert én voltam az mitfahrer, akinek ugye fontos feladata, hogy ébren maradjon, mellékesen, ha lehet, észnél is. 

Holovác Egy bölcsességet készül megosztani, mert neki olyan sok van. És még picit nosztalgiázik is. 

Alapvetően a választható legkisebb modulban oldjuk meg a házasságkötési ceremóniát. Egyikünk sem rajong a kötelező formálitásokért és azt hiszem kettőnk közül legalább az egyikünk nagyon bután viselkedik, ha zavarban van. (Holovác Kettőről még nem tudok nyilatkozni, bár néha szándékkkal vagy anélkül mindent elkövetek, hogy zavarba hozzam.) 

Bár a köz-intézkedések most éppen engednének nagyobb dínomdánomot, mi kitartunk elképzelésünk mellett és nyárutóra tervezzük A Bazi Nagy Kerti Parti-Lagzit tartani ahol a rokonok, barátok és kedves ismerősök ünnepelhetnek majd minket. Spontán. De ez még odébb van, csak a lelkek nyugalmáért tettem róla említést. 

Szóval csak semmi cicó, de legfőképpen ceremónia nem, vidám és színes 13 percre készülünk az anyakönyvezető, a tanúk és a nagyjából 2-3 fős násznép PLUSZ a fotós előtt. Bár a legjobb fotók rólam akkor készülnek, ha pont lemaradok a képről (lásd fent), de Holovác Kettő felvetette, hogy irattári szempontból hasznosak a korhű dokumentumok is amivel bizonyítani is tudjuk, hogy igen, ott voltunk, mi voltunk, megcsináltuk. Mivel titkos fotós jelöltjeink egyikéből tanú lesz, a másik pedig... hmm, hát nem lesz ott, ami még mindig érzékeny pont, ne is beszéljünk róla, szóval igazi FOTÓSunk lesz.

Aki javasolta, hogy vigyünk majd egy tárgyat magunkkal, ami a kapcsolatunk jelképezi... mintha nem lenne elég para nekem ez az egész spontán beállított boldog pillanat dolog, legalább van (még) valami amit picit  túlagyalhatok. 

És akkor, beugrott a tárgy. Előbb. Utána fogalmazódott meg bennem, hogy az volt AZ a pillanat. Az első döntés pillanata.

Párizsba kellett utaznunk, illetve nekem nem kellett volna, de kértem, engedje, hogy vele menjek, vigyázhassak rá. Nehéz út volt, gondterhelt, legkevésbé sem szerelmes kirándulásnak indult. Nagyjából 77 óra fizikai összezártság egy autóban, nagyjából egy fenékkel lenyomott oda-vissza út, nagyjából negyedik(?) randiként - fogalmazzunk úgy segített dönteni, van-e keresni valónk egymás mellett. Nekem mindenképpen. Mire hazaértünk, tudtam, hogy bárhova is fut ki a történetünk, része akarok lenni. Egészen. Megengedem, nem is neki, mert ki vagyok én, hogy neki engedjem meg, de megengedem magamnak, hogy megszerethessem. "Előre csak előre, lássuk mi lesz belőle", ahogy a népi énem danolná. 

Hát ez volt az első döntés. És utána volt még pár pánikrohamom, amikor könnyebb lett volna visszabújni a csigaházamba, de emlékeztem és újra és újra meghoztam a döntést. Hogy én vele akarom. És akkor ő csak úgy megszínesítette az életem, de mindezek tetejében még meg is szerettette magammal magam. Magic.

És biztos voltak neki is ilyen pillanatok, de minden önzés nélkül állítom, hogy az én történetemben én vagyok már a legfontosabb. Bocsi srácok. Persze közvetlenül utána ott vannak ők, és nem, nem tudok különbséget tenni, mindketten végtelenül nagyon fontosak, egyikük születési előjoggal, másikuk be- és letelepedésivel. Nagyon fontosak, és máshogy nagyon. Ez van. 

Szóval kedves utókor, a tanulság, hogy 

1. Kommunikáció, kommunikáció, kommunikáció, akkor is, ha nehéz kimondani. (Mondjuk leírni sem könnyű.)

2. Dönteni. Elköteleződni. Mert szerintem erről szól a házasság. Az elköteleződésről. A döntésről, hogy egymással, egymás mellett, egymásért. A naplementébe. 

3. És mire öregek leszünk és trottyosak, majd lesz két kézi szövött kockás plédünk (nyilván skót kockás), és úgy bámuljuk a narancsos ég alját. Azt nem merem mondani, hogy csendesen, mert kettőnk közül valaki elég cserfes. És hát igaz, ami igaz, ez a valaki én vagyok. 

A fotózásra pedig visszük a kék kalapot, amit ott a Sacre Coeur aljában, akkor... és még egyikünk se viselte - eddig. 

Ui.

Tegnap egyezségre jutottunk a ceremónia zenéiben is. 3 számot kellett választani, most majd szurkolhatok, hogy ne röhögjük szét az egészet. ÉS nem lesz közte Beatles. Bocsi. 

Mindeközben

Oltakozunk. Is.

Titkok, répák és Holovácok. És egy polip.

Már csak 4 hónap, azt féllábon állva is.

Mióta mondogatom magamnak, hogy még ezt kibírom és majd utána, majd utána kezdődik az igazán jó?

(Holovác Egy reggeli merengése 2021. március 13-án 7  óra 8 perckor.)

Nem is olyan régen szembesültem azzal, hogy már elmúltam 51 éves, bár meggyőződéssel hittem, hogy még csak közelítem... Úgy sikerült leélnem egy évet, hogy nem emlékszem milyen 50 évesnek lenni.

Az még megvan, hogy volt októberben születésnapom, fontos is, mert megnyitottuk A SZÖVÖDÉT, és ettől igazán tudnom kellene emlékezni. 

Mégis, megint itt van március, pont olyan, mint az egy évvel ezelőtti, feszülten, fáradtan és itthon, eltelt nagyjából 365 nap az életemből, miközben kétszer jelöltem ki a naptáramban a "D day"-t, illetve hát igazából egyszer, utána meg áttoltam fél évvel későbbre... Majd kitöröltem, azt hiszem...

1993-ban kezdtem dolgozni, kb. másfél héttel az államvizsgám után, még az utolsó nyár szabadságát sem meghagyva magamnak. Mert a pénz... Azóta egyre nagyobb felelőséggel, egyre magasabbra állított székekből, példamutató szorgalommal és lelkiismeretesen termelek hasznot - másnak.  Leginkább anyagi hasznot és leginkább a mások egészen szűk csoportjának, miközben önszabotálás szakterületén nem csak diplomázhatnék, de alighanem a phd fokozatot is helyből megugorhatnám. 

Lassan 4 éve ábrándozom, hogy félnyugdíjas akarok lenni, mert a nyugdíjasság az én gondolataimban egyet jelent az anyagi biztonság védőhálójában azt csinálom amit igazán szeretnék szabadságával. 

Úgy három éve ötlött fel bennem, hogy az ingerült türelmetlenség, állandó belső feszültség, végtelen és folytonos szellemi-testi kimerültség lehetnek a kiégés jelei. Próbáltam pár hónap fizetés nélküli szabadságot kérni, de nem vettek komolyan. 

Elkezdtem tanulni, és rádöbbentem, mennyire más vagyok a nádudvari hétvégék végére, mint a munkanapjaimon. 

A kegyelemdöfés az volt, mikor rajtakaptam magam, hogy itthon is egyre inkább olyanná lettem, mint bent a cégnél. Elképzelhető mi történt amikor a munkahelyem egyik pillanatról a másikra a nappalinkba költözött... (Köszi, Fiúk, végtelen hálás vagyok, hogy segítetek összerendezni magam. Jó azért is, hogy túléltétek.) 

Már jó ideje nem volt kérdés, hogy váltanom kell, és az sem, hogy mivel szeretnék foglalkozni... de (mert mindig van egy de) újra és újra volt valami, amit még megvárok, és majd utána. Mert előbb legyek egészséges, azután be kellene fejezni az iskolát, aztán jött a pandémia, és akkor már érdemes lenne megvárni a decemberi bónusz kifizetését...

És amikor már alighanem szinte minden kifogásom elfogyott, és az a decemberi nap egyre közeledett... akkor egy igazán csinos répát lógattak főnökeim az orrom elé. 

És elkezdődött a tárgyalás. 

Mert a répa persze lehet ízletes, na de ki szeret szamár lenni!?

Végül egy teljesen bármilyen februári napon (bár még abban sem vagyok biztos, hogy nem márciusi és a legdurvább, hogy nem is emlékszem a dátumra - bár nyilván megnézhetném a papírokon) hónapokig tartó egyeztetések és kőkemény tárgyalás után megegyeztünk, április végével felbontjuk a jelenlegi munkaszerződésem és egészen más időszámítás kezdődik. 

Bársonyos forradalom. Bevállaltam még egy nehéz projektet, hogy majd utána júliustól heti 24 órában, rugalmas időbeosztással, távolból keressem meg azt a jövedelmet, ami az én biztonsági kötelem a félnyugdíjas álmomhoz. Legalábbis szerintem. 

És mindezekről egy éve nem lehetett beszélni. Sem arról, hogy céget alapítottunk mi ketten - a  Holovácok - sem arról, hogy Szövödét nyitunk, sem arról, hogy ott akarom hagyni a munkahelyem, sem arról, hogy tárgyalok. 

És hát bocs, de egyszerűen nem tudtam miről írni, mert ezekkel keltem és ezekkel is álmodtam. Holovác Kettő a világ legtürelmesebb pasija, és én olyan sokszor mehettem az agyára. Nyilván ő tagadja, (mondom n y i l v á n ...) hogy így lenne, de hát még a saját agyamra is sikerült olykor mennem. 

Eltelt egy év az életemből, és azt hittem nem emlékszem rá milyen volt. 

De azt hiszem, már emlékszem. 

Sorsfordító. Titkok nyomasztotta és ijesztő. És a fiúk fellélegeztek amikor bejelentettem, hogy megállapodtunk és egymásra licitáltak, ki szenvedett többet az én munkahelyi stresszemtől... nyilván én, de minek vitatkoznék velük? 

Egyes források szerint most érik be a megérdemelt. Más források szerint kiböjtöltem. 

Talán mindkettő igaz. És az is, hogy eddig életemben nem mertem/tudtam még ennyire kiállni magamért, képviselni a saját érdekeim, döntéseim és megbecsülni saját tudásom. 

Most eléggé fáradtan, kissé feszülten és állandó időzavarban számolom a heteket. A különbség most annyi, hogy ez már kimondott, aláírt, pecsételt és kitűzött. Minden nap közelebb visz egy olyan rend felé, amit ki tudja mióta vágyok, építek. És közelebb az új szövőszékeim megérkeztéhez. 

Titkot árulok-e el, hogy Holovác Kettő a személyi önbizalom trénerem? 

(Nos, vannak önfeláldozó küldetések. Mint például engem magabiztosítani, mert hát... khm... mondjuk azt, mostanság kevés olyan nap van itthon a hómofiszban, amikor nem dicsérem hangosan a napnyugtát és szerénytelenül a képességeim. De végül is a tréneremnek lenni még mindig jobb dolog, mint például polipnak, mert ez utóbbi egyértelműen magányosabb létforma. Bár mindenképpen csendesebb.)

Szóval igen, köszönöm srácok, és azt is tudom, én vagyok az, aki eddig jutott, és végre már cél meg egyenes. 

A legeslegnagyobb világszám mégis a két Holovácra íródott. Mert a száguldó tempó és rémítő magasság szelídítése egyedül túl nagy falat. Még akkor is, ha a szédítő mélység már megvolt magánszámban külön-külön is mindkettőnknek. 

Csak az a valaha kettenegyüttszáz már kettenegyütt105, ami több, mint drámai. Esküszöm, fogalmam sincs ki öregszik kettőnk közül ennyire, hiszen még csak éppen elmúltam 50.