Két karfa között

Ez nem a perspektívikus ábrázolás.

HolovácEgy helyszíni tudósítása következik. 

A két karfa között valóban 10 centi magasságkülönbség van. És ez a tíz centi a legszebb szerelmi vallomások egyike.

Már amikor  úgy egy éve megvettük az új kanapékat felmerült, hogy talán, egy picit, lehetne magasabb, mert majd ha öregek leszünk... de aztán ennyiben is maradtunk, mert hát ugye mi fiatalok vagyunk. De legfeljebb középkorúak.

Azzal az óvatlan mozdulattal nem számoltunk, amikor meg/el/szét/pattant hátul valami a térdhajlatomban. (Pedig csak abbéli álláspontomat fejtettem ki, hogy takarító segítséget kérek, mert egyszerűen heti hat nap munka mellett nem tudok éspervagy vagyok hajlandó nopláneéspervagy képes még takarítani is, és akkor HolovácKettő azt mondta, az ilyen kívánságok csak akkor érnek valamit, ha közben a lábammal toppantok is, és akkor én toppantottam. Picit ügyetlenül. Na azóta van baj és persze takarító segítség azóta sincs...) Szóval a térdem mostanában nem mindig úgy hajlik, ahogy annak szerintem illenék. Ellenben pattog-kattog elöl-hátul, meg nyilall, mert nyilván még a térdem is makacs és megy a maga térdkalácsa után. 

És itt át is térünk az öregedő feleségek egészségügyi problémájának tárgyalásáról az aranykezű férjek dicséretére. Előtte szolid életkép.

Kép: 

Én erősen fohászkodom, és fészkelődve igyekszem megtalálni azt a pozíciót, amiben legkevésbé fáj felállni, ilyenkor HolovácKettő, ha jelen van felugrik és felsegít. (Értsd hajópadlóba gyökerező súlyponttal próbál talpamra állítani.) Vicces jelenet tekintve kettőnk átlagos méret mértékegységeit. 

Az ujjongva dicsérős szakasz, ami szinte félisteníti HolovácKettőt:

Itt arról mesélek, hogy egyszer egésznapos szövödei talpalás után hazaérkezvén és kapanéra ereszkedvén gyanús volt, hogy valami történt. Elsőre csak az tűnt fel, hogy az alkalmatosság jobb oldalán rendszerszintűen tárolt motyóimat (mint fonalgombóc, kötőtűk és egyéb létfontosságú dolgok) valaki érintette. Annyira fáradt voltam, hogy gondoltam elhalasztom a morgást majd ha szellemileg frissebb leszek, akkor frappánsabban tudok perlekedni.

Ebben a dramaturgiailag megalapozott pillanatban állt elmém HolovácKettő és kérte, hogy álljak fel. És én megdermedtem, tudom, hogy bátor, de hogy ennyire? De nagyon mosolygott, és mivel a kezem már több éve megkérte, csokorvirág  meg nem volt a kezében, innentől már engem is érdekelt, mitől lett ennyire elszánt. És akkor nem kezdtem el hisztizni, mert én is tudok disztingválni ha kell,  hanem felálltam. Segítség nélkül.

Történt ugyanis, hogy a Drága kicserélte a kanapé lábait (nem az enyémeket, bár azt is kértem előzőleg tőle) 10 centivel magasabbakra. Ami pont a nagyonfáj és az éppencsakérzem határán lendített át. És azóta ahányszor felállok áldom azt az arany kezét. 

Nem nagy kunszt, gondolná egy halandó. 

De az. Mert észrevette, kiókumlálta, megoldotta. És ezzel szó szerint enyhítette a terhem. 

Nyilván azt is elérte, hogy plusz egy karmapontot írnak neki jóvá minden egyes hálás sóhajomért, de az dobja meg először szaloncukorral (zseléset szereti), aki félistenként picit nem játszana erre is. 

Fészekrakás n+1. nap

 Szárad az olaj. Igazából nem szárad, hanem beszívódik a frissen rakott hajópadlóba, közben párolognak belőle valami nagyon természetes eredetű, nagyon környezetbarát hígítók, amitől olyan szag van, mint egy petróleumlámpában. Viszont legalább nem lehet járkálni. Vihar közbeni csend, vagy a hurrikán szeme, pillanatnyi nyugalom jelentős fennforgás közepette.

Házat újítunk fel költözéssel kb. egy időben, hogy lehessen érzékelni a nagyságrendet. Mert biztosan szeretjük a kihívásokat. Én nyilván különösen szerethetem őket, mert a munkák jó részét saját kezembe vettem, vágok, fúrok, csiszolok, mázolok, tapétázok és olajozok.

Ha nagy volt a csend körülöttünk, az azért volt, mert igazából nagy a zaj körülöttünk, és nem érünk rá dokumentálni. De most épp szárad az olaj, úgyhogy leírom: kicsit több mint két és fél évvel a megismerkedésünk és fél évvel az esküvőnk után végre összebútorozunk. Nem megy simán, de nem panaszkodunk. Új élet, új élettér. Most épp kicsit szagos, kicsit félkész, de a mienk.

A kép illusztráció, nem saját

A már nagyon távolinak látszó múltban, mikor a mai nap még nagyon elméleti volt, kezdtünk csevegni arról, hogyan is nézne ki az a lakás, amiben élni szeretnénk. Természetesen két koncepció volt. Az enyémet úgy hívták, a kifordított nyaraló. Szemem előtt tengerparti kabinok, napos faházak lebegtek, fehérre vagy szinesre pácolt deszkaburkolatokkal és sok fénnyel. És azért kifordítva, mert ezeket a szines (vagy fehér) faburkolatokat én belül (is) szeretném nézegetni, lévén a ház már megvan, és azt nem igazán tudnám átépíteni. Holovác Egy pedig a skandináv dizájn nagy barátja, letisztultság, funkcionalitás, az egyszerű dolgok szépsége. 

Nos minden előzetes várakozással szemben, a két földrajzilag is távoli elképzelésből sokkal könnyebb volt egyet csinálni, mint azt gondolná az ember, meg is született közös nevező, az új dizájn, amit én csak 

"Svéd Riviéra"

néven emlegetek. Van benne egyszerűség, levegő, sok természetes anyag, faburkolatok, és világos szinek, főleg világos kékek és zöldek, és persze fehér pác. Az ablakok akkorák amekkorák, több természetes fényt nem tudunk beengedni, de ami már bejön, az nem fog sötét burkolatokon meg kárpitokon elnyelődni. Lesz új svéd kanapé, seafoam green-re festett fal és igazi fenyőből készült, olajozott-viaszozott padló. Szerintem még a Lakáskultúra magazinba bekerülnénk.

A kép illusztráció, nem saját

De furcsa vonzódásunk a nehezített pályák iránt nem múlik, Holovác Egy heti hat napot dolgozik, de ennek a munkának már legalább a fele az amit álom-munkának szokás hívni, a másik fele meg lényegesen kevésbé stresszes, mint volt, de hat nap, az hat nap akkor is. 

Én is vizsgára készülök közben, meg tanulnék is, meg időnként pénzt is kell keresni, mert a lottószámaimat megint nem találták el, pedig elég jól láthatóan be voltak ikszelve. Szóval jó, hogy most szárad az olaj, mert van idő írni. Illetve nincs, most hívtak a boltból, hogy megjött a szegőléc és az ötvenes szekrényváz, úgyhogy összekapom magam és elindulok beszerezni.

Egyszer készüljön el ez a fészek, talán még röpdösni is fogok körülötte.

Valami kék

A kép két éve készült, valahol egy francia autópályán, még Párizs előtt ahogy mentünk bele a naplementébe, fenekünkben aznap már bő ezer kilométer, agyi idegrostjaim egyesével pengette végig a Beatles összes, és a képen láthatóan kreatívan igyekeztem úrrá lenni testi és szellemi fáradtságomon. Mert én voltam az mitfahrer, akinek ugye fontos feladata, hogy ébren maradjon, mellékesen, ha lehet, észnél is. 

Holovác Egy bölcsességet készül megosztani, mert neki olyan sok van. És még picit nosztalgiázik is. 

Alapvetően a választható legkisebb modulban oldjuk meg a házasságkötési ceremóniát. Egyikünk sem rajong a kötelező formálitásokért és azt hiszem kettőnk közül legalább az egyikünk nagyon bután viselkedik, ha zavarban van. (Holovác Kettőről még nem tudok nyilatkozni, bár néha szándékkkal vagy anélkül mindent elkövetek, hogy zavarba hozzam.) 

Bár a köz-intézkedések most éppen engednének nagyobb dínomdánomot, mi kitartunk elképzelésünk mellett és nyárutóra tervezzük A Bazi Nagy Kerti Parti-Lagzit tartani ahol a rokonok, barátok és kedves ismerősök ünnepelhetnek majd minket. Spontán. De ez még odébb van, csak a lelkek nyugalmáért tettem róla említést. 

Szóval csak semmi cicó, de legfőképpen ceremónia nem, vidám és színes 13 percre készülünk az anyakönyvezető, a tanúk és a nagyjából 2-3 fős násznép PLUSZ a fotós előtt. Bár a legjobb fotók rólam akkor készülnek, ha pont lemaradok a képről (lásd fent), de Holovác Kettő felvetette, hogy irattári szempontból hasznosak a korhű dokumentumok is amivel bizonyítani is tudjuk, hogy igen, ott voltunk, mi voltunk, megcsináltuk. Mivel titkos fotós jelöltjeink egyikéből tanú lesz, a másik pedig... hmm, hát nem lesz ott, ami még mindig érzékeny pont, ne is beszéljünk róla, szóval igazi FOTÓSunk lesz.

Aki javasolta, hogy vigyünk majd egy tárgyat magunkkal, ami a kapcsolatunk jelképezi... mintha nem lenne elég para nekem ez az egész spontán beállított boldog pillanat dolog, legalább van (még) valami amit picit  túlagyalhatok. 

És akkor, beugrott a tárgy. Előbb. Utána fogalmazódott meg bennem, hogy az volt AZ a pillanat. Az első döntés pillanata.

Párizsba kellett utaznunk, illetve nekem nem kellett volna, de kértem, engedje, hogy vele menjek, vigyázhassak rá. Nehéz út volt, gondterhelt, legkevésbé sem szerelmes kirándulásnak indult. Nagyjából 77 óra fizikai összezártság egy autóban, nagyjából egy fenékkel lenyomott oda-vissza út, nagyjából negyedik(?) randiként - fogalmazzunk úgy segített dönteni, van-e keresni valónk egymás mellett. Nekem mindenképpen. Mire hazaértünk, tudtam, hogy bárhova is fut ki a történetünk, része akarok lenni. Egészen. Megengedem, nem is neki, mert ki vagyok én, hogy neki engedjem meg, de megengedem magamnak, hogy megszerethessem. "Előre csak előre, lássuk mi lesz belőle", ahogy a népi énem danolná. 

Hát ez volt az első döntés. És utána volt még pár pánikrohamom, amikor könnyebb lett volna visszabújni a csigaházamba, de emlékeztem és újra és újra meghoztam a döntést. Hogy én vele akarom. És akkor ő csak úgy megszínesítette az életem, de mindezek tetejében még meg is szerettette magammal magam. Magic.

És biztos voltak neki is ilyen pillanatok, de minden önzés nélkül állítom, hogy az én történetemben én vagyok már a legfontosabb. Bocsi srácok. Persze közvetlenül utána ott vannak ők, és nem, nem tudok különbséget tenni, mindketten végtelenül nagyon fontosak, egyikük születési előjoggal, másikuk be- és letelepedésivel. Nagyon fontosak, és máshogy nagyon. Ez van. 

Szóval kedves utókor, a tanulság, hogy 

1. Kommunikáció, kommunikáció, kommunikáció, akkor is, ha nehéz kimondani. (Mondjuk leírni sem könnyű.)

2. Dönteni. Elköteleződni. Mert szerintem erről szól a házasság. Az elköteleződésről. A döntésről, hogy egymással, egymás mellett, egymásért. A naplementébe. 

3. És mire öregek leszünk és trottyosak, majd lesz két kézi szövött kockás plédünk (nyilván skót kockás), és úgy bámuljuk a narancsos ég alját. Azt nem merem mondani, hogy csendesen, mert kettőnk közül valaki elég cserfes. És hát igaz, ami igaz, ez a valaki én vagyok. 

A fotózásra pedig visszük a kék kalapot, amit ott a Sacre Coeur aljában, akkor... és még egyikünk se viselte - eddig. 

Ui.

Tegnap egyezségre jutottunk a ceremónia zenéiben is. 3 számot kellett választani, most majd szurkolhatok, hogy ne röhögjük szét az egészet. ÉS nem lesz közte Beatles. Bocsi.