Cyrano orra

Holovác Egy a hajónaplónak: 

Holovác Cyrano Kettő előző bejegyzését (picit) a szívemre vettem, de hangsúlyozom, hogy nem büntetésből vettem jegyet Hábetler András közelgő Opera StandUp előadására kettőnknek, mert azok már jóval hamarabb megvoltak, sőt, egyeztettem is vele előzetesen, nehogy bármit nyomásként éljen meg, mert én ugye igazán figyelmes is vagyok. 

Az is tény, hogy ő nem is szólt, miszerint éterbe repült hosszasan érlelődő írása, amiről első olvasásra úgy éreztem, mintha incifincit elbeszélnénk egymás mellett. Én úgy véltem olvasni, mintha ő testképzavart találna felfedezni az általam megénekelt szükséges egészség-erőnlét ÉS énidő témakörben.

Nagyon visszafogottan csak annyit jegyeztem meg, hogy ennél írt már humorosabbat is, amit elismert, majd hozzátette, hogy azért ugye tudom, hogy ez olyan, mint Cyrano orra, más nem viccelődhet vele. Mire én csak annyit kérdeztem, hogy mielőtt véletlenül félreérteném, tisztázzuk, ki is Cyrano kettőnk közül. 

Majd elindultunk az általam választott "Megszoksz vagy megszöksz" című (egyébként Oscarra nevezett) észt film szabadtéri vetítésére - és nem, ez sem burkolt üzenet éspervagy büntetés volt. (A program egyébként hibának bizonyult, a filmről túl sokat nem tudtunk meg, a körülmények sajnos élvezhetetlenné tették, így el is jöttünk nagyjából félidőnél... )

Azért volt ám már olyan programunk mostanság is, amit imádtam. És szerintem ő is élvezte. Akkor éppen bicajoztunk, meg szelfiztünk mert mi olyat is tudunk.
Sajtótörténelmi pillanat, csakittcsakmost, ilyenek a menő napszemüveges Holovácok: 

Cyrano orrát meg szeressük hát olyannak amilyen. Még ha nem is lehet viccelődni rajta, mert különben leszúrás történik. Állítólag. 

Minden vízbe mártott test...

Holovác Kettő a hajónaplónak:

Én elég határozottan emlékszem, hogy ezek a súlyos kérdések nagyon hamar szóbajöttek. Mármint, hogy ki hány kiló, és mennyi a sok. Arra is emlékszem, mert bizonyíték is van rá, hogy azt mondtam (írtam), engem a súlyproblémából leginkább a probléma zavar és nem a súly.

Nem Holovác alkat

Talán nem magától értetődő, kifejtem: Elég nyilvánvaló, hogy egyikünk sem modellalkat. Ezt önmagában véve nem tartom a világ végének, szerintem egyikünk sem akart sohasem fehérneműt (vagy bármi mást) reklámozni a testével. A kilók konkrét számánál azonban sokkal fontosabbnak gondolom a viszonyt, amit magunkkal ápolunk. Azt, hogy mennyire zavar minket saját testünk és, hogy mihez kezdünk a zavarral. Ha folyamatos küzdelemben állunk vele, ha mindenféle lelki problémákat növesztünk miatta, ha tagadjuk, szégyelljük, ha utáljuk, akkor testünk folyton közénk fog állni. És én azt nem szeretném. Engem például sohasem az a szám zavart, amit a mérleg mutatott, hanem az, ha valamit nem tudtam megcsinálni a túlsúly miatt. Nem vagyok sportos, de nem ijedek meg a fizikai munkától és a szabadtéri mozgástól, és ha ebben akadályoz az állapotom, az zavar. És akkor teszek ellene, vagy nem, de nem sopánkodom.

Ugye milyen szépen el tudom magyarázni? Még hosszú perceken keresztül tudnék okosabbnál okosabb dolgokat mondani, de hiába. Ez az a téma, amiből egyszerűen nem lehet jól kijönni. Nincs se vicces, se tudományos, se metafizikus megmondás, ami egy hölgy és a túlsúly viszonyát könnyeddé tehetné, ha nem az.

Megpróbáltam elmagyarázni mindezt Holovác Egynek, de szerintem elsőre csak annyit vett le belőle, hogy valami udvarias PC dumával akarok kibújni a kérdés elől. Hát nem olyan szép dolog a magyarázkodás, mint egy csokor frissen szedett mezei virág? Nem. Baj ez? Hát szerencsére nem kardinális kérdés ez, hogy ennyit kelljen rajta rugózni, úgyhogy hagyjuk is.

Viszont azóta voltunk együtt gyalogolni, bringázni és úszni. És élveztük. Főleg azt, hogy együtt csináljuk, és a konkrét teljesítménytől függetlenül tudunk örülni neki.

Persze ettől még nem lettünk sportosak. Az edzés nem lett központi része az életünknek, így aztán gyakrabban marad ki, mint ahányszor összejön. Mert annyira sűrű a naptár, annyira rendszertelen az élet, hogy mindig van valami, ami közbejön. Igen, néha a lustaság jön közbe, legalábbis nálam. Ez van. Majd megjavulok.

Hány kilós tehát az ideális Holovác?

Az ideális Holovácnak fogalma sincs, hogy hány kiló, mert jól érzi magát a bőrében. Vízben pedig ennél még egy kicsivel könnyebb is.

Tunyaságom története

Holovác Egy a hajónaplónak.

Valahogy nem vagyok túl jó a középutakban, inkább amolyan mindent vagy semmit ember vagyok. Ez olykor jó, máskor meg... nem annyira jó. 

Pár napja Holovác Kettőt vacsoraidőben szembesítettem a ténnyel, (bár ki tudja, lehet reggelihez ültünk le, pompás időzítési képességeimbe mindkettő belefér, a memóriám viszont kissé szelektív a kor előrehaladtával, általában arra emlékszem, ami számomra fontos, és arra is nagyjából úgy, ahogyan számomra fontos... de ez persze nem használható fel ellenem - csak szólok - mert ha a helyzet megkívánja kész vagyok akár még koncentrálni is, vagy ha semmi sem segítene énekelni kezdek vagy tagadok, de vissza fonal másik végére, szóval a szembesítő-vallomás) hogy megismerkedésünk óta kb. 5 kilót híztam, ami dráma még az én súlyom mellett is.

Azért is az, mert nagyjából egy súlyban vagyunk, ami rám nézve döbbenetes tekintve, hogy tekintve,  és amikor ez kiderült, megígértettem vele, hogy legalább egy fél kilóval mindig nehezebb lesz nálam.
Mert muszáj, hogy én legyek a kisebb. Az pedig könnyen belátható, hogy kevésbé kívánatos irány ha konstans különbséget vágyva esetünkben a kivonandó növekedése miatt a kisebbítendőt növeljük. Arról nem is beszélve, hogy én is kisebbítendő akarok lenni. No.

Holovác Kettő tekintetére azért emlékszem ám miként bölcsen megállapította, hogy az ok bizonyára a mozgásszegényebbé ám boldogsággazdagabbá vált életmódban keresendő, és persze gyorsan azt is leszögezte, hogy mindketten tudjuk, ő nem tart vissza engem a sporttól.

És az is lehet, hogy nem szó szerint ezt mondta, csak valami ilyesmit (esetleg ezt akartam hallani), de figyelmen kívül hagyta a tunyulási együtthatót, aminek szokása, hogy exponenciálisan növekszik, ha az embernek szerelmetes jó dolga van, a párját pedig nem láthatja bármikor. És akkor még semmit sem fogtam a genetikára, örökölt és tanult szokásokra, vagy bármi-bárki másra, ami-aki bűnbakként előrángatható.

Mondjuk az is igazságtalanság az élettől, hogy a kifogások gyártása aránylag kevés kalóriát éget el. Mert nyilván, ha választanom kell egy gyöngyözően hűvös fröccsös nyáresti beszélgetés vagy a zajos-szagos edzőterem társas magánya között... én választok.

Persze megbeszélem magammal, hogy majd a jövőhéten, amikor ő távol lesz, majd akkor többet mozgok. De aztán meg kánikula van (vagy éppen zuhog az eső), és most őszintén, kinek van bármi kedve/ereje bármire ilyen időben... És így apad gyorsabban a kitűzött heti 3-4 alkalom havi három-néggyé, mint a Duna vízállása áradás után Szigetcsúcsnál.

Mert valahogy nem vagyok túl jó a középutakban. Vagy csak szimplán hajlamos vagyok a lustaságra, de ez sokkal rosszabbul hangzik. Az én öntörvényű és független lelkemnek (na jó, mondom ezt úgy, hogy kitartóan húzom az alkalmazotti igát egy olyan munkahelyen, ahol... hátnemistudom...  de már megint félreírok) szóval az én csoda lényemnek bizony szüksége van szabályokra. Az esetek többségében olyanokra, amiket magamnak állítok fel, mert értem vagy érzem a rend szükségét. Mert azokat jó eséllyel be is tartom.

Tudom, hogy vannak olyan emberek, akiknek a sport belső kényszer, a rend része. Nekem sosem volt az. Én kínkeservvel jutottam el odáig, hogy egyáltalán legyen esélyem megkedvelni a sportnak tűnő mozgás  életembe hozott változásait. Szeretem az utánát, nem szeretem a közbent. Unalmas. Monoton. És fárasztó.

De hamarosan 50 éves leszek. Zoli ennyi volt, amikor meghalt. Nekem pedig terveim vannak, gyönyörű, színes terveim, és szerető családom, nagyszerű fiam, akit ha eddig nem csaptam agyon már kár lenne, meg hát már túl nagy is hozzá. És megtaláltuk egymást azzal a férfival, akivel pont összeillőn vagyunk tökéletlenek. Élni akarok, minden sejtemben, egészséges akarok lenni, és egyszer majd fitt meg cuki nyugdíjas, Holovác Kettővel olyanok akik, hogy őt idézzem, belesétálnak a naplementébe.

Szóval lázadok. A tunyaságom ellen, és megyek. Ha jön velem más is, buli. Ha nem... hát erős leszek, nagyon erős, és megyek egyedül. Most éppen uszodába. Mert rájöttem, hogy ott mindegy süt-e a nap, vagy esik az eső. Mert monotonnak éppannyira monoton, mint egy futópadon kutyagolni, viszont a víz gyönyörű.

Legalábbis abban az uszodában, amire rábukkantam. Szinte mindig jut saját sáv, a 7-es felett ráadásul végig ablak van, ott háttempóban az eget nézhetem, gyorsban a fény játékát a medence  alján, de az igazi ajándék a víz alatti csend és nyugalom. Kicsit magamban lehetek és a hosszak számolása úgy mossa ki az agyamból a nem oda valót, hogyazcsuda.

Már újra emlékszem, mennyire szerettem úszni régen, amikor még nem szégyelltem  fürdőruhára vetkőzni és nem láttam minden medencevízben a hüvelyflórám ádáz ellenségét. Most sem feszélytelen az utam a medencéig, nem szeretem a függöny nélküli közös zuhanyzót, de nagyjából  képes vagyok már tenni rá. 

Mert hát így működöm. Kell, hogy emlékeztessem magam arra, mi a jó nekem. És erősen bízom abban is, hogy a nagy összecsiszolódásban Holovácpárommal is megtaláljuk a közös alkalmakat a mozgásra. Ha máskor nem, hát hétvégente.

***

Lábjegyzet: A tényfeltárást követő időben naponta többször mértem magam. Empirikus kutatásom igazolja, hogy a statisztikai minták átlagaként a többlet 3,9 kg, ami még mindig kb. negyedéves fogyásom nullázása, de legalább találtam egy új bűnbakot. Mert megírta az internet, hogy "6 kiló pluszt jelent a párkapcsolat", csak a miheztartást végett.