Titkok, répák és Holovácok. És egy polip.

Már csak 4 hónap, azt féllábon állva is.

Mióta mondogatom magamnak, hogy még ezt kibírom és majd utána, majd utána kezdődik az igazán jó?

(Holovác Egy reggeli merengése 2021. március 13-án 7  óra 8 perckor.)

Nem is olyan régen szembesültem azzal, hogy már elmúltam 51 éves, bár meggyőződéssel hittem, hogy még csak közelítem... Úgy sikerült leélnem egy évet, hogy nem emlékszem milyen 50 évesnek lenni.

Az még megvan, hogy volt októberben születésnapom, fontos is, mert megnyitottuk A SZÖVÖDÉT, és ettől igazán tudnom kellene emlékezni. 

Mégis, megint itt van március, pont olyan, mint az egy évvel ezelőtti, feszülten, fáradtan és itthon, eltelt nagyjából 365 nap az életemből, miközben kétszer jelöltem ki a naptáramban a "D day"-t, illetve hát igazából egyszer, utána meg áttoltam fél évvel későbbre... Majd kitöröltem, azt hiszem...

1993-ban kezdtem dolgozni, kb. másfél héttel az államvizsgám után, még az utolsó nyár szabadságát sem meghagyva magamnak. Mert a pénz... Azóta egyre nagyobb felelőséggel, egyre magasabbra állított székekből, példamutató szorgalommal és lelkiismeretesen termelek hasznot - másnak.  Leginkább anyagi hasznot és leginkább a mások egészen szűk csoportjának, miközben önszabotálás szakterületén nem csak diplomázhatnék, de alighanem a phd fokozatot is helyből megugorhatnám. 

Lassan 4 éve ábrándozom, hogy félnyugdíjas akarok lenni, mert a nyugdíjasság az én gondolataimban egyet jelent az anyagi biztonság védőhálójában azt csinálom amit igazán szeretnék szabadságával. 

Úgy három éve ötlött fel bennem, hogy az ingerült türelmetlenség, állandó belső feszültség, végtelen és folytonos szellemi-testi kimerültség lehetnek a kiégés jelei. Próbáltam pár hónap fizetés nélküli szabadságot kérni, de nem vettek komolyan. 

Elkezdtem tanulni, és rádöbbentem, mennyire más vagyok a nádudvari hétvégék végére, mint a munkanapjaimon. 

A kegyelemdöfés az volt, mikor rajtakaptam magam, hogy itthon is egyre inkább olyanná lettem, mint bent a cégnél. Elképzelhető mi történt amikor a munkahelyem egyik pillanatról a másikra a nappalinkba költözött... (Köszi, Fiúk, végtelen hálás vagyok, hogy segítetek összerendezni magam. Jó azért is, hogy túléltétek.) 

Már jó ideje nem volt kérdés, hogy váltanom kell, és az sem, hogy mivel szeretnék foglalkozni... de (mert mindig van egy de) újra és újra volt valami, amit még megvárok, és majd utána. Mert előbb legyek egészséges, azután be kellene fejezni az iskolát, aztán jött a pandémia, és akkor már érdemes lenne megvárni a decemberi bónusz kifizetését...

És amikor már alighanem szinte minden kifogásom elfogyott, és az a decemberi nap egyre közeledett... akkor egy igazán csinos répát lógattak főnökeim az orrom elé. 

És elkezdődött a tárgyalás. 

Mert a répa persze lehet ízletes, na de ki szeret szamár lenni!?

Végül egy teljesen bármilyen februári napon (bár még abban sem vagyok biztos, hogy nem márciusi és a legdurvább, hogy nem is emlékszem a dátumra - bár nyilván megnézhetném a papírokon) hónapokig tartó egyeztetések és kőkemény tárgyalás után megegyeztünk, április végével felbontjuk a jelenlegi munkaszerződésem és egészen más időszámítás kezdődik. 

Bársonyos forradalom. Bevállaltam még egy nehéz projektet, hogy majd utána júliustól heti 24 órában, rugalmas időbeosztással, távolból keressem meg azt a jövedelmet, ami az én biztonsági kötelem a félnyugdíjas álmomhoz. Legalábbis szerintem. 

És mindezekről egy éve nem lehetett beszélni. Sem arról, hogy céget alapítottunk mi ketten - a  Holovácok - sem arról, hogy Szövödét nyitunk, sem arról, hogy ott akarom hagyni a munkahelyem, sem arról, hogy tárgyalok. 

És hát bocs, de egyszerűen nem tudtam miről írni, mert ezekkel keltem és ezekkel is álmodtam. Holovác Kettő a világ legtürelmesebb pasija, és én olyan sokszor mehettem az agyára. Nyilván ő tagadja, (mondom n y i l v á n ...) hogy így lenne, de hát még a saját agyamra is sikerült olykor mennem. 

Eltelt egy év az életemből, és azt hittem nem emlékszem rá milyen volt. 

De azt hiszem, már emlékszem. 

Sorsfordító. Titkok nyomasztotta és ijesztő. És a fiúk fellélegeztek amikor bejelentettem, hogy megállapodtunk és egymásra licitáltak, ki szenvedett többet az én munkahelyi stresszemtől... nyilván én, de minek vitatkoznék velük? 

Egyes források szerint most érik be a megérdemelt. Más források szerint kiböjtöltem. 

Talán mindkettő igaz. És az is, hogy eddig életemben nem mertem/tudtam még ennyire kiállni magamért, képviselni a saját érdekeim, döntéseim és megbecsülni saját tudásom. 

Most eléggé fáradtan, kissé feszülten és állandó időzavarban számolom a heteket. A különbség most annyi, hogy ez már kimondott, aláírt, pecsételt és kitűzött. Minden nap közelebb visz egy olyan rend felé, amit ki tudja mióta vágyok, építek. És közelebb az új szövőszékeim megérkeztéhez. 

Titkot árulok-e el, hogy Holovác Kettő a személyi önbizalom trénerem? 

(Nos, vannak önfeláldozó küldetések. Mint például engem magabiztosítani, mert hát... khm... mondjuk azt, mostanság kevés olyan nap van itthon a hómofiszban, amikor nem dicsérem hangosan a napnyugtát és szerénytelenül a képességeim. De végül is a tréneremnek lenni még mindig jobb dolog, mint például polipnak, mert ez utóbbi egyértelműen magányosabb létforma. Bár mindenképpen csendesebb.)

Szóval igen, köszönöm srácok, és azt is tudom, én vagyok az, aki eddig jutott, és végre már cél meg egyenes. 

A legeslegnagyobb világszám mégis a két Holovácra íródott. Mert a száguldó tempó és rémítő magasság szelídítése egyedül túl nagy falat. Még akkor is, ha a szédítő mélység már megvolt magánszámban külön-külön is mindkettőnknek. 

Csak az a valaha kettenegyüttszáz már kettenegyütt105, ami több, mint drámai. Esküszöm, fogalmam sincs ki öregszik kettőnk közül ennyire, hiszen még csak éppen elmúltam 50.