A férfit állítólag a hasán keresztül lehet megfogni. Legalábbis ez volt a jótanácsnak álcázott divatos közhely régebben. Én meg ugye nem tudom, férfi lévén még sosem kellett férfit megfognom. És hát emlékeim szerint engem sosem fogtak meg kajával. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) az evés meglehetősen fontos dolog számomra. Ahogy azt jelentős termetemből a felületes szemlélő is kikövetkeztetheti:
Szeretek enni. Meg tudok is.
Igen ám, de mostanra meglehetős mennyiségű rigolyám szokásom alakulhatott ki, mit hogyan szeretek, húst hússal, köret, fűszer, hőfok, savanyúság, édesség, sósság. És főleg mennyiség.
De mi van akkor, ha mindez nem passzol?
És perszehogy nem. Mondjuk az lett volna a meglepetés, ha Holovác egy pont anyukámtól tanult volna főzni. Vagy nagymamámtól. Vagy tőlem. Mert számos jó tulajdonságom egyike, hogy
Szoktam főzni. Meg tudok is.
Csak hát az étlapokat össze kellene hangolni. Ebben nagy segítséget nyújtana, ha a dietetikusaink beszélnének egymással. Ahhoz viszont az kellene, hogy nekem is legyen egy. Mármint dietetikusom. Mert tetszik vagy sem, ma már (majdnem azt írtam, ebben a korban) majdnem olyan fontos, hogy mit szabad, mint az, hogy mihez lenne kedvünk. Oké, ez csak a kajáról szól.
És hát ki lehet következtetni az eddigiekből, hogy kényszerből vagy önként (is is) Holovác egy nálamnál jóval egészségtudatosabban étkezik. Azt viszont elég szigorúan. Én ellenben annyira laza vagyok, hogy akár még az egészséges kaját is hajlandó vagyok megenni, ha az finom.
És ezzel nincs is baj, amíg itthon vagy otthon eszünk, mert nagyon szeretünk egymás kedvében járni, és tényleg nem is ördöngösség. Kevés szabály van. (Annál azért több, mint amennyit elsőre vagy másodikra simán meg tudok jegyezni, de mondjuk haladok, szóval néhány év hónap és menni fog.) A baj inkább az, hogy máshol nem igazán tudják ezeket a szabályokat. Innentől Párizsig és vissza nem találni olyan benzinkutat, útmenti kávézót, éttermet, büfét, ahol tudnák, hogy mi a jó. A finomat se mindig tudják de a jót még véletlenül sem. És ez előrevetít bizonyos gondokat, ha jönni-menni szeretnénk az otthoni szendvicsek hatótávolságán kívül. Pedig ilyesmi biztos lesz.
Szóval megy a tapogatózás. Ki mit szeret, ki mit utál, mi számít szentségnek és mi szentségtörésnek. (A káposztás cvekedli kristálycukorral biztosan!) Mi az, amit a másik kedvéért, és mi az, amit önként és dalolva. Végső soron nem rossz játék ez, csak hát egyikünk sem számított már rá igazán, így aztán nincsenek - hogyismondjamcsak - kész receptek.
És hát csak úgy van az, hogy annak kell többet engednie, akinek könnyebben megy. És mivel én majdnem mindenevő vagyok, tök belefér, hogy időnként olyat egyek, ami neki jó.
Mert szoktam kompromisszumot kötni. Meg tudok is.
Szóval megy a tapogatózás. Ki mit szeret, ki mit utál, mi számít szentségnek és mi szentségtörésnek. (A káposztás cvekedli kristálycukorral biztosan!) Mi az, amit a másik kedvéért, és mi az, amit önként és dalolva. Végső soron nem rossz játék ez, csak hát egyikünk sem számított már rá igazán, így aztán nincsenek - hogyismondjamcsak - kész receptek.
És hát csak úgy van az, hogy annak kell többet engednie, akinek könnyebben megy. És mivel én majdnem mindenevő vagyok, tök belefér, hogy időnként olyat egyek, ami neki jó.
Mert szoktam kompromisszumot kötni. Meg tudok is.
Mert túl az udvariaskodáson és az újdonság varázsán van ezekben az összehangoló műveletekben valami igazán jó. Hagyom, hogy kitaláljátok, mi az.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése