HolovácEgy helyszíni tudósítása következik.
A két karfa között valóban 10 centi magasságkülönbség van. És ez a tíz centi a legszebb szerelmi vallomások egyike.
Már amikor úgy egy éve megvettük az új kanapékat felmerült, hogy talán, egy picit, lehetne magasabb, mert majd ha öregek leszünk... de aztán ennyiben is maradtunk, mert hát ugye mi fiatalok vagyunk. De legfeljebb középkorúak.
Azzal az óvatlan mozdulattal nem számoltunk, amikor meg/el/szét/pattant hátul valami a térdhajlatomban. (Pedig csak abbéli álláspontomat fejtettem ki, hogy takarító segítséget kérek, mert egyszerűen heti hat nap munka mellett nem tudok éspervagy vagyok hajlandó nopláneéspervagy képes még takarítani is, és akkor HolovácKettő azt mondta, az ilyen kívánságok csak akkor érnek valamit, ha közben a lábammal toppantok is, és akkor én toppantottam. Picit ügyetlenül. Na azóta van baj és persze takarító segítség azóta sincs...) Szóval a térdem mostanában nem mindig úgy hajlik, ahogy annak szerintem illenék. Ellenben pattog-kattog elöl-hátul, meg nyilall, mert nyilván még a térdem is makacs és megy a maga térdkalácsa után.
És itt át is térünk az öregedő feleségek egészségügyi problémájának tárgyalásáról az aranykezű férjek dicséretére. Előtte szolid életkép.
Kép:
Én erősen fohászkodom, és fészkelődve igyekszem megtalálni azt a pozíciót, amiben legkevésbé fáj felállni, ilyenkor HolovácKettő, ha jelen van felugrik és felsegít. (Értsd hajópadlóba gyökerező súlyponttal próbál talpamra állítani.) Vicces jelenet tekintve kettőnk átlagos méret mértékegységeit.
Az ujjongva dicsérős szakasz, ami szinte félisteníti HolovácKettőt:
Itt arról mesélek, hogy egyszer egésznapos szövödei talpalás után hazaérkezvén és kapanéra ereszkedvén gyanús volt, hogy valami történt. Elsőre csak az tűnt fel, hogy az alkalmatosság jobb oldalán rendszerszintűen tárolt motyóimat (mint fonalgombóc, kötőtűk és egyéb létfontosságú dolgok) valaki érintette. Annyira fáradt voltam, hogy gondoltam elhalasztom a morgást majd ha szellemileg frissebb leszek, akkor frappánsabban tudok perlekedni.
Ebben a dramaturgiailag megalapozott pillanatban állt elmém HolovácKettő és kérte, hogy álljak fel. És én megdermedtem, tudom, hogy bátor, de hogy ennyire? De nagyon mosolygott, és mivel a kezem már több éve megkérte, csokorvirág meg nem volt a kezében, innentől már engem is érdekelt, mitől lett ennyire elszánt. És akkor nem kezdtem el hisztizni, mert én is tudok disztingválni ha kell, hanem felálltam. Segítség nélkül.
Történt ugyanis, hogy a Drága kicserélte a kanapé lábait (nem az enyémeket, bár azt is kértem előzőleg tőle) 10 centivel magasabbakra. Ami pont a nagyonfáj és az éppencsakérzem határán lendített át. És azóta ahányszor felállok áldom azt az arany kezét.
Nem nagy kunszt, gondolná egy halandó.
De az. Mert észrevette, kiókumlálta, megoldotta. És ezzel szó szerint enyhítette a terhem.
Nyilván azt is elérte, hogy plusz egy karmapontot írnak neki jóvá minden egyes hálás sóhajomért, de az dobja meg először szaloncukorral (zseléset szereti), aki félistenként picit nem játszana erre is.
