Tunyaságom története

Holovác Egy a hajónaplónak.

Valahogy nem vagyok túl jó a középutakban, inkább amolyan mindent vagy semmit ember vagyok. Ez olykor jó, máskor meg... nem annyira jó. 

Pár napja Holovác Kettőt vacsoraidőben szembesítettem a ténnyel, (bár ki tudja, lehet reggelihez ültünk le, pompás időzítési képességeimbe mindkettő belefér, a memóriám viszont kissé szelektív a kor előrehaladtával, általában arra emlékszem, ami számomra fontos, és arra is nagyjából úgy, ahogyan számomra fontos... de ez persze nem használható fel ellenem - csak szólok - mert ha a helyzet megkívánja kész vagyok akár még koncentrálni is, vagy ha semmi sem segítene énekelni kezdek vagy tagadok, de vissza fonal másik végére, szóval a szembesítő-vallomás) hogy megismerkedésünk óta kb. 5 kilót híztam, ami dráma még az én súlyom mellett is.

Azért is az, mert nagyjából egy súlyban vagyunk, ami rám nézve döbbenetes tekintve, hogy tekintve,  és amikor ez kiderült, megígértettem vele, hogy legalább egy fél kilóval mindig nehezebb lesz nálam.
Mert muszáj, hogy én legyek a kisebb. Az pedig könnyen belátható, hogy kevésbé kívánatos irány ha konstans különbséget vágyva esetünkben a kivonandó növekedése miatt a kisebbítendőt növeljük. Arról nem is beszélve, hogy én is kisebbítendő akarok lenni. No.

Holovác Kettő tekintetére azért emlékszem ám miként bölcsen megállapította, hogy az ok bizonyára a mozgásszegényebbé ám boldogsággazdagabbá vált életmódban keresendő, és persze gyorsan azt is leszögezte, hogy mindketten tudjuk, ő nem tart vissza engem a sporttól.

És az is lehet, hogy nem szó szerint ezt mondta, csak valami ilyesmit (esetleg ezt akartam hallani), de figyelmen kívül hagyta a tunyulási együtthatót, aminek szokása, hogy exponenciálisan növekszik, ha az embernek szerelmetes jó dolga van, a párját pedig nem láthatja bármikor. És akkor még semmit sem fogtam a genetikára, örökölt és tanult szokásokra, vagy bármi-bárki másra, ami-aki bűnbakként előrángatható.

Mondjuk az is igazságtalanság az élettől, hogy a kifogások gyártása aránylag kevés kalóriát éget el. Mert nyilván, ha választanom kell egy gyöngyözően hűvös fröccsös nyáresti beszélgetés vagy a zajos-szagos edzőterem társas magánya között... én választok.

Persze megbeszélem magammal, hogy majd a jövőhéten, amikor ő távol lesz, majd akkor többet mozgok. De aztán meg kánikula van (vagy éppen zuhog az eső), és most őszintén, kinek van bármi kedve/ereje bármire ilyen időben... És így apad gyorsabban a kitűzött heti 3-4 alkalom havi három-néggyé, mint a Duna vízállása áradás után Szigetcsúcsnál.

Mert valahogy nem vagyok túl jó a középutakban. Vagy csak szimplán hajlamos vagyok a lustaságra, de ez sokkal rosszabbul hangzik. Az én öntörvényű és független lelkemnek (na jó, mondom ezt úgy, hogy kitartóan húzom az alkalmazotti igát egy olyan munkahelyen, ahol... hátnemistudom...  de már megint félreírok) szóval az én csoda lényemnek bizony szüksége van szabályokra. Az esetek többségében olyanokra, amiket magamnak állítok fel, mert értem vagy érzem a rend szükségét. Mert azokat jó eséllyel be is tartom.

Tudom, hogy vannak olyan emberek, akiknek a sport belső kényszer, a rend része. Nekem sosem volt az. Én kínkeservvel jutottam el odáig, hogy egyáltalán legyen esélyem megkedvelni a sportnak tűnő mozgás  életembe hozott változásait. Szeretem az utánát, nem szeretem a közbent. Unalmas. Monoton. És fárasztó.

De hamarosan 50 éves leszek. Zoli ennyi volt, amikor meghalt. Nekem pedig terveim vannak, gyönyörű, színes terveim, és szerető családom, nagyszerű fiam, akit ha eddig nem csaptam agyon már kár lenne, meg hát már túl nagy is hozzá. És megtaláltuk egymást azzal a férfival, akivel pont összeillőn vagyunk tökéletlenek. Élni akarok, minden sejtemben, egészséges akarok lenni, és egyszer majd fitt meg cuki nyugdíjas, Holovác Kettővel olyanok akik, hogy őt idézzem, belesétálnak a naplementébe.

Szóval lázadok. A tunyaságom ellen, és megyek. Ha jön velem más is, buli. Ha nem... hát erős leszek, nagyon erős, és megyek egyedül. Most éppen uszodába. Mert rájöttem, hogy ott mindegy süt-e a nap, vagy esik az eső. Mert monotonnak éppannyira monoton, mint egy futópadon kutyagolni, viszont a víz gyönyörű.

Legalábbis abban az uszodában, amire rábukkantam. Szinte mindig jut saját sáv, a 7-es felett ráadásul végig ablak van, ott háttempóban az eget nézhetem, gyorsban a fény játékát a medence  alján, de az igazi ajándék a víz alatti csend és nyugalom. Kicsit magamban lehetek és a hosszak számolása úgy mossa ki az agyamból a nem oda valót, hogyazcsuda.

Már újra emlékszem, mennyire szerettem úszni régen, amikor még nem szégyelltem  fürdőruhára vetkőzni és nem láttam minden medencevízben a hüvelyflórám ádáz ellenségét. Most sem feszélytelen az utam a medencéig, nem szeretem a függöny nélküli közös zuhanyzót, de nagyjából  képes vagyok már tenni rá. 

Mert hát így működöm. Kell, hogy emlékeztessem magam arra, mi a jó nekem. És erősen bízom abban is, hogy a nagy összecsiszolódásban Holovácpárommal is megtaláljuk a közös alkalmakat a mozgásra. Ha máskor nem, hát hétvégente.

***

Lábjegyzet: A tényfeltárást követő időben naponta többször mértem magam. Empirikus kutatásom igazolja, hogy a statisztikai minták átlagaként a többlet 3,9 kg, ami még mindig kb. negyedéves fogyásom nullázása, de legalább találtam egy új bűnbakot. Mert megírta az internet, hogy "6 kiló pluszt jelent a párkapcsolat", csak a miheztartást végett.