Büszkeség és balítélet

Jó, hát mondta, hogy ő inkább a sor szélén szeret ülni, miközben én inkább középen, de amikor a Don Giovanni jegyeket vettem március elsején iccaka, ki gondolta volna, hogy ő jön majd velem? Egyáltalán, hogy Ő létezik?

Végülis tegnap este szempontjából mellékszálas előzmény, hogy úgy három hónapja elsodort minket az ár, engem hozzá, őt hozzám, az időnek abban az egyetlen lehetséges metszéspontjában, amikor én éppen feladni, ő pedig remélni kezdte, hogy egymásra találhatunk. És hát lőn, íme a két Holovác, a levegő fiai, ketten együtt száz évesek.

A tegnap estével az már némileg szervesebben függ össze, hogy nemcsak a színházat kedveljük mindketten, de nagyjából hasonló előadások iránt érdeklődünk. Kivéve az operát. 

Nem mintha én az anyatejjel szívtam volna magamba, zenei műveltségem is inkább hiányzónak, mint hiányosnak mondható, de pár éve beszippantott a műfaj, és azóta... hát így.

Mozart Don Giovanni-ja ráadásul buli, a tavalyi Ördögkatlanos Á la cARTe előadása pedig alighanem örök emlék, szóval nanáhogy látnom kell, nopláne, ha Alföldi Róbert rendezi ecuadoriakkal, -nál. És a tegnapi előadás egyébként bravúros volt, friss ötletekkel és rajongható alakításokkal, és a három Armel-es operaversenyző szereplőből is csak kettő volt halovány, bezzeg a Leporellot éneklő Ricardo Panela úgy játszott együtt a társulattal, mint aki kezdetektől velük él, de legalábbis szívében ecuadori. Vagy nagyon jó előadó. Vagy minden is.

Fotó: YoSoyFoto Media Production Ecuado

Eddig valahogy sosem gondoltam még úgy a darabra , mint egy latin szappanOPERÁra, ahol maskarás hőseink poncsós, panama kalapos meszticek vagy éppen hosszúhajú kecsuák, ahol beszédes mimika, heves érzelmek, temperametum fűti szinte minden percét az előadásnak. Imádtam a színeket és Panela mellett a Donna Elvirát alakító Vanessa Regalado-t. 

Igaz, ezt még akkor nem tudtam, amikor igyekeztem NEKI felvezetni, hogy nekem operaelőadásra van jegyem, szám szerint kettő, de tekintve, hogy teltházas, legkevésbé sem gond, ha ezúttal nem tartana velem, mivelhogyan tisztában lévén a műfajjal szembeni fenntartásaival, én ilyesmit sosem erőltetnék, és talán még 3-4 többszörösen összetett mondatban igyekeztem tudomására hozni, hogy mondhat nemet. Még nekem is. Néha. Mondjuk akkor, ha operára hívom. 

És bárki tudhatja, hogy nekem tényleg nem okoz már gondot, hogy nézőtársat toborozzak, vagy eladjam egy-egy kurrens jegyem, dehát vagy annyira vakmerő, vagy annyira szeret, hogy nagyjából minden próbálkozásom lesöpörve közölte, hogy márpedig ő jön velem, leszamilesz. 

És mert roppant megbízható - velem is jött, becsülettel végig is ülte. Mi több, még a szünetről is visszajött. Lehet nem csak bátor, de picit mazochista is. Vagy nagyon elszánt. Vagy ennyire. Szeret. 

Nagyon kulturáltan nyomta el ásításait, de amennyire csak oldalra sandítva az arcán láttam, se Mozart, se Donna Elvira édes kerek formái nem tudták megnyerni maguknak. 

Van az úgy, hogy kettőnknek attól jó, hogy az egyikőnknek jó, de a kiválasztottnak legalább nagyon. Ez alkalommal én voltam a szerencsés, neki pedig bizonyára attól volt jó, hogy nekem az volt, és még talán attól a dupla whiskey-től, amit hazatérve azonnal kitöltött magának. Persze az extázisban még megígértem, hogy kitartása jutalmaként akár három kívánsága is lehet, bár arra gondolni sem mertem volna, hogy amerikai vígjátékot akarjon megnézetni velem. Amerikai. Vígjátékot. 

Akkor kezdtem el sejteni, hogy van annak valami aprócska esélye, hogy operára ezentúl sem vele fogok járni. Mintha MÉG nem egészen varázsolta volna el a műfaj...

Istenem, eléggé hálás vagyok ám, hogy van ő, és vagyok én, vagyunk mi, és Mozart-ért is, meg a whiskey-ért. Csak azok az amerikai vígjátékok, csak azok ne lennének...

#Holovác1 mesélt.

Ropogósan friss hír: Panela alakításáért megkapta a verseny legjobb előadója címet, az előadás Arte közönségdíjban, valamint különdíjban is részesült. Az előadás fél évig visszanézhető ezen a linken.